A kontraszt az, ami mindig is érdekelt – beszélgetés Szabó R. Jánossal

Hogyan válik egy falusi kisfiú fővárosi művésszé? Hogyan tudtál a tanulmányaid során művészeti irányban maradni?

Utólag visszagondolva, kezdettől valamilyen ösztön vagy intuíció hajtott engem. A fehérgyarmati iskolában tizennégy éves korom körül elkezdett minden érdekelni, ami a nyugati popkultúrából elém került. Persze viszonylag limitálva, mert akkor még sem kábeltévé, sem internet nem volt még Kömörőn, a szülőfalumban. Így jött a gördeszkázás is, ami vicces lehetett az akkori identitásommal, kívülről tekintve. Mégis általa értem el a fotográfiához is, az Offline magazin sportfotói által. A deszkázó haverjaimat kezdtem fényképezni, jött a rockzene, a deszkás-graffitis szubkultúra, ami mind tele van önkifejezéssel, és ezt a magunk módján mi is gyakoroltuk.

Pályaválasztáskor a fotográfia érdekelt, de nem tudtam róla semmit, a kortárs művészetről pedig egyáltalán nem volt tudomásom. A visszajelzések alapján úgy éreztem, hogy mégis jól megy. Debrecenbe jelentkeztem, alkalmazott fotográfia OKJ-ra. Szerencsémre abban az évben került oda Fátyol Viola, aki nagyon érdekes szemléletet hozott az iskolába. Rengeteg huszadik századi és kortárs fotót mutatott, Ember Sárit, Barakonyi Szabolcsot is, akik rögtön nagy hatással voltak rám. Az iskolában én a legtöbb időt a festőknél töltöttem, és ott is nagyon jó találkozásaim voltak a vizuális világgal. Viola mondta egy alkalommal, hogy érdemes lenne jelentkeznem a MOME-ra. Olyan célzott feladatokat adott, amik felkészítettek az egyetemre, ahová aztán fel is vettek.

A fotográfiában fiatalként az alkalmazott vagy a művészeti irány érdekelt?

Engem eleve inkább az önkifejezés lehetősége, az eszköz varázsa érdekelt. A fotográfiában az tetszett meg, hogy amit lefotózok, az az életem is, a kettő egyenlő. A fényképezőgépet szórakoztató eszköznek találtam ahhoz, hogy az emberekhez és a világhoz kapcsolódjak. Alkalmat adott arra, hogy magamról beszéljek vagy arról, amit én érdekesnek vagy szépnek tartok. Ez volt sokáig a fő indíttatásom.

Mi volt a kritikád apropója?

Ma is aktuális dolog, és én akkor sem tudtam túlhaladni azon, hogy ez a szubkultúra egy buborék. Nem tudtam nem gondolni a gyökereimre, vagy nem a gyökereim szempontjából tekinteni erre a rétegre. Amikor elmentem egy kiállításmegnyitóra, hallottam a beszélgetéseket, láttam a műveket, észleltem a habitusát ennek a rendezvénynek, nem tudtam nem gondolni arra, hogy azok az emberek, akikkel én felnőttem, azok számára ez milyen lehet. Az ő szemükkel láttam.

A saját művészetedben viszont össze tudod kötni a budapesti kortárs művészeti buborékot a te világoddal?

Voltak ezzel kapcsolatban belső viszályaim. Például volt egy olyan videóm, amin az általam fényképezett kömörői embereknek megmutatom az Index Nagyképben megjelent képeket, a reakciójuk engem mindig is érdekelt. Egyetlen rosszul eső, de nagyon tanulságos visszajelzést kaptam, melyben egy falubeli szégyellte és dühítette, hogy én ilyen módon festem le a falut. Hiszen én a valóságból Ferikét emeltem ki, aki a vályogházban gumicsizmában néz pornót, nem pedig a templom mellett álló muskátlis villanypóznát.

Aztán ennek a tanulságával láttam hozzá a Történetek az Öreg Túr mentén című projektemhez. Felírtam a füzetembe, hogy csak olyan képeket szeretnék készíteni, ami a helyi emberek számára is érdekes vagy gyönyörködtető lehet. Még nem derült ki, hogy teljesen sikerült-e, de részsikerek voltak. Tervben van, hogy a tárlatot hazaviszem és otthon kiállítom.

Amikor hétvégére az aha-élményekkel telve hazamentél Budapestről, hogyan változott a tekinteted az egyik-másik helyet illetően?

Én már a MOME-ra is kömörői munkákkal jelentkeztem. Azzal az élménnyel mentem mindig haza, hogy alkotóként otthon kibontakozhatok. Nagyon üdítő volt ez az élmény; rálátni arra a helyre, ahol 18 évig éltem, és ezzel a szemlélettel beszélgetni a szomszéd bácsival. Ezt annyira megszerettem, hogy ez lett a fő mozgatórugója az alkotásnak. Aztán ebben az 500 fős faluban megszokták, hogy fotózok.

Elnyerted a bizalmukat?

Igen. De én nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy valójában mit is jelent az, hogy ott vagyok Ferikénél, Zolikánál, fényképezem az életüket, majd eljövök a MOME-ra és fehér ingben büszkélkedek vele, hogy ilyen szofisztikáltam tudom megörökíteni a valóságnak ezt a szeletét. Én akkoriban organikusan kompenzáltam ezt azzal, hogy törekedtem rá, hogy az emberek meg is kapják azokat a képeket, amiket róluk készítek. Ezek után, főleg a fiatalok, érdeklődni kezdtek irántam, és jöttek, hogy fényképezzem őket.

Meg lehet úgy mutatni Kömörőt, hogy mindenkinek jó legyen? A falubeliek se szégyelljék, és te se érezd magad rosszul? Egy hiteles dokumentarista sorozat nem biztos, hogy kellemes.

Azt hiszem, ezt nem tudom irányítani. A konvencionális, akadémista szociofotók bizonyos szempontból visszásak. Én azt hiszem, hogy az én sorozatomban nincs olyan kép, ahol ne lenne kompenzálva a „takargatnivaló” valamilyen emberséggel vagy vizuális esztétikával. Ennek a kontrasztja az, ami engem mindig is érdekelt.

Nagyon fontos nekem, hogy az a kontraszt, amit fotózok, legyen az őszinteségemhez és bátorságomhoz mérten hiteles, miközben esztétikailag és tálalásában friss, számomra is progresszív. Szeretem a hatást, amikor valami megdöbbentő vagy tragikus jelenet szórakoztatóan és/vagy esztétikusan van dokumentálva.

A kiállítási enteriőrben a fotók mellé került több tárgy is. Ezek a tárgyak tényleg a faluból valók?

Igen. Ezek a tárgyak kicsit a klasszikus, a nézőt alárendelő kiállítási helyzet kritikájaként kerültek a térbe, közvetlenebb hangnemet teremtve. A kiállított térkép segítségével navigáltam a faluban; a halászháló a mai napig sikeres halász édesapámé, a textil falikép az egyik fotóalanyom falvédője, a függöny az én nagymamám függönye, a kutyás hegesztett kapu pedig az egyik falu látványossága.

Kell egy nagy adag szeretet ahhoz, hogy ezt a világot fényképezd.

Ezt a szeretetet érzik a falubeliek is, amikor fényképezek. Többször felmerült a kérdés, például mikor látták, hogy minden áldott reggel ott vagyok a közmunkásokkal, hogy miért csinálom. Leginkább azt tudom mondani, hogy innen származom, szeretem ezt a vidéket, ami változóban van és ezt szeretném dokumentálni. Ezzel úgy érzem, igazat mondok.

A dokumentarista fotográfusok egy része „egysorozatos” szerző, ragaszkodnak a témájukhoz és akár egész életükben ugyanarra koncentrálnak. Mennyire igaz ez rád?

Azóta egy olyan projekttel kezdtem el foglalkozni, amiben fontosabb lett számomra, hogy a megrendezett fotó és a dokumentum műfaji határaival elmélyültebben, más irányból tudjak foglalkozni.

A témám nagy vonalakban a férfiasság és a felnőtté válás problémaköre, nyilván a saját felnövésemmel folytatott igyekezetem miatt is. Első éves Pécsi József ösztöndíjas lettem ebben az évben, és ennek a munkának a tervével pályáztam. Az ösztöndíjas időszak lezárult és most az elmúlt 7-8 hónap tanulságaival együtt újra keresem magam. Vannak kísérleteim, igyekszem keresni és értelmezni azokat a dolgokat, amik hívnak, keresem magam alkotóként és emberként is, és ennek eszköze az alkotás.