Egy elfeledett találmány története – a képtávíró
23 • 05 • 21Szabó Benedek
A tizenkilencedik század második felében az információáramlás felgyorsítása komoly kihívást jelentett. Több helyen – például Magyarországon is – az évszázad végén már működtek hírügynökségek és távirati irodák. A napilapok és más újságok, majd a rádiók gyakran használták ezeket, hogy az ország és a világ híreiről több információhoz jussanak, majd azokat közreadhassák. A huszadik század elején a szöveges információk mellett a fényképekre is egyre nagyobb igény támadt, viszont ekkor még több időt vett igénybe, amíg a felvételek elértek a szerkesztőségekbe.
Erre a célra egy már szinte teljesen elfeledett technikai megoldást használtak, amelyet telefotográfnak, vagy képtávírónak neveztek. Az eljárás közvetlen elődjét egy minnesotai órásmester, Ernest A. Hummel fejlesztette ki 1898-ban. A találmány gyorsan elterjedt, a következő pár évben a New York Herald, a Chicago Times Herald, és a Philadelphia Inquirer szerkesztőségében is ezt a megoldást használták. Az új módszer lehetővé tette, hogy a fényképeket az exponálás és előhívás után közvetlenül bemásolják, és a telefonhálózaton keresztül távoli célpontokra viszonylag rövid idő alatt eljuttassák.
Ennek az eljárásnak az volt a lényege, hogy a helyszínen exponált és előhívott képet egy dobra tekercselték fel, ami állandó sebességgel forgatta azt, miközben egy scanner az egyenlő sávokra bontott felvételt soronként beolvasta. Az így kapott elektromos jeleket a telefonhálózat vezetékein keresztül tudták eljuttatni egy másik berendezéshez, amely már a szerkesztőségben állt. Itt is egy forgódob végezte a munkát, ami a másikkal szinkronban mozgott. A vezetéken érkező elektromos jel egy irányított fényforrást vezérelt, amely soronként lassan ,,felrajzolta” a képet a forgódobra erősített lapra. Az így átmásolt fénykép máris sokszorosítható és nyomtatható volt, így az újságokban akár már másnap szerepelhetett az a fénykép, amely akár sok száz kilométerre készült.
Bár akkor ez az eljárás kifejezetten gyorsnak számított, ma már igencsak lomhának tűnik. A rendszer ősét, amely a huszadik század elején teljesített szolgálatot, közel száz évig fejlesztették. Ennek köszönhetően az 1970-es évekre ezek a berendezések jóval kisebbek lettek, de a másolási sebesség nem sokat változott. Egy színes fénykép átküldése nagyjából fél órát vett igénybe, ha a telefonvonal tökéletesen működött. Ha azonban a felvétel külföldről érkezett, akkor nagyjából kétszer ennyi időt vett igénybe ugyanez a folyamat. Ennek ellenére a technológia információátviteli szempontból új korszakot nyitott, mivel azelőtt a fényképeket vonattal vagy repülővel szállították, ami gyakran napokig tartott, és a kedvezőtlen időjárás tovább növelhette ezt az időtartamot.
A Mai Manó Ház 2011-ben Mozgásképek címmel mutatott be egy telefotográfiai gyűjteményt. Az akkor kiállított felvételek Szombathy Bálint nevéhez kötődnek, aki a képtávíró médiumát nemzetközi viszonylatban is egyedülállóan vonta be a művészeti kifejezőeszközök közé. Szombathy Bálint a 60-as, 70-es évek új művészeti gyakorlatának egyik úttörője volt, 1980-tól az újvidéki Magyar Szó napilap grafikai szerkesztőjeként dolgozott. Ezekben az években rengeteg olyan fényképet mentett meg, amelyek eredeti rendeltetésüket tekintve használhatatlanok voltak, ám megvolt bennük az esztétikummal bíró formaiságnak az a minősége, amelynek révén be lehetett őket emelni a művészetbe. A szerkesztő pár évvel később ezeket a ,,talált tárgyakat” később maga válogatta és állította ki, vagyis hasonló módszerrel dolgozott, mint Erik Kessels, aki talált fényképeket szervezett gyűjteménybe.
0103
Fotó: Telefotográfiák, 1980-as évek - Szombathy Bálint Gyűjteménye
Az elektromos képíró. Bizonyos megdöbbenő örömmel bámuljuk naponkint az emberi ész végtelen hatalmát, midőn világraszóló találmányokat mutat be a tudományos haladás. Napjainkban oly rohamos gyorsasággal szaporodnak a találmányok a természettudományok terén, hogy az, amit mi „Álomkép”-einkben csak mint a homályos ködben messziről csillámló fénypontot fölemlítettünk a villanyos fényíróról, a közeljövőben már meg is valósul. Ezt sejteti legalább velünk Otagobun Gilbert professor kísérlete, melyről egyik fővárosi lapban olvastunk. Az ismertetésből íme közöljük az alábbiakat:
„Tekintve azt, hogy az anyagokban nyilvánuló erők, úgy mint a hang, hő, fény, villamosság, mágnesség mind a testek végtelen finomságú részecskéinek, a molekuláknak más-másféle mozgásából, rezgéséből származnak, s csupán e mozgásoknak érzékeinkkel észrevehető megnyilvánulásai: többé nem ismerhetünk el lehetetlenséget, hogy ezeket egymásra át meg átváltoztassuk. Ez átváltoztatás módját bírjuk az elektromosságban. Ez olyan tovaszállítható tünemény, mely erőművi munkát világossággá vagy melegséggé változtatva áraszthat szét, avagy hanggá módosítva tehet lelkünk tudósító eszközévé, avagy természeti erőket tehet az ember testi erejét jóval felülmúló munkák végrehajtójává. Ha viszont melegség és hang által elektromosságot kelthetünk, miért volna lehetetlen a legelterjedtebb természeti tüneményt az elektromossággal már előállítható fényt viszont elektromossággá visszaváltoztatni; más szóval a testekről visszaverődő világosságot arra fordítani, hogy elektromossággá átalakítva messze helyekre elszállítsuk s ott ugyanazoknak a tárgyaknak képét tüntessük ismét elő, meglátásukat eszközöljük, melyek amott az elektromosságot keltették, vagyis hogy a villanyos fényképírót feltaláljuk. Hogy az elméleti lehetőség már is gyakorlatilag kezd megvalósulni, arról kapott hírt Új-Zélandból egy hitelt érdemlő amerikai természettudományi lap, hogy t.i. Otagobun Gilbert professor tudós gyülekezetnek sötét szobában bemutatta egy más helyen, Flemingtonban éppen akkor tartott lóversenynek futtatásait. A futó lovak és a néző közönség tisztán látszottak egy nagy fénylapon, csak úgy mintha messziről valami messzelátóval nézték volna. Az új eszköznek elektroskop nevet adtak, ami annyit jelent, mint villamos vagy elektromos mutató. Nevezhetnénk talán elektromos képírónak. Az eszköz leírása nincs ismertetve, csak annyit tudhatunk róla, hogy valami felfogó készülék, mintegy fényképezőszekrény módjára veszi magába a tárgyak képét s elektromosságot küld drótokon tova más helyekre, ahol ismét előidézi ama tárgyaknak képét. Alig szükséges kiemelnünk, milyen nagy gyakorlati jelentőségre vergődhetik egy ily eszköz, mely az emberiség haladásának egy újabb mérföld-czövekét alkotja.” (Csapodi dr.)
(Veress Ferenc: Vegyesek; Fényképészeti Lapok, 1883, II./6. 124-125. p.)
(Címlapfotó: A faximile képtávíró az 1920-as években jelent meg. A fényképet forgó dobra rögzítették és fotocellás érzékelő tapogatta le azt. A vevőoldalon normál papíron jelent meg a kép. 1927-ben Berlin - Bécs között próbálták ki. Elsősorban a sajtó használta. Az MTI és a Központi Távíró Hivatal is használta. forrás: Postamúzeum)
