Mindig az a munkám áll hozzám legközelebb, amit még nem csináltam meg – beszélgetés Tihanyi Annával 


Budapest A-Zs című anyagodat látva azonnal eszembe jutottak Peter Greenaway strukturalista kísérleti rövidfilmjei. Ezekben először az olasz, majd az angol ábécé betűit felhasználva, az enciklopédikusság posztmodern gesztusával rendszerezte az őt körülvevő világ számára lényeges fragmentumait. Mintha legújabb sorozatodat is hasonló alkotói szándékok hívták volna életre, de nem véletlen a filmes analógia sem.

Nagyon szeretem a listákat, szeretem, ha rendszerezni tudjuk a dolgokat, a világ enciklopédikus átlátása pedig nagyon érdekes. A kiállításom megnyitóbeszédében Martinkó József utalt is Gerhes Gábor tavalyi ATLAS című kiállítására, ahol hasonló szándékokat láttunk. Nálam nem Budapest általános rendszerezése volt a cél, hanem inkább abban az életkorban vagyok most, amikor jólesik visszatekinteni, rendszerezni és tudni, hogy honnan jövök, mi az, ami összetart, ami körülvesz. Igazából ez egy retrospektív élmény számomra, ami egyébként nem kizárólag a Budapest A-Zs sorozatra feleltethető meg. Eredetileg az volt a szándékom a sorozattal – és erről még most sem tettem le –, hogy van egy lajstrom, amit végigveszek, és megpróbálom valahogy elhelyezni az emlékfoszlányaimat, vagy ha úgy tetszik, gyökérpontjaimat. Valamint vannak helyszínekből, érzésekből táplálkozó gondolataim a városról, amiket akár egy térképen össze tudok állítani, megmutatva azt, hogy hol alakultam én. Ezekhez a pontokhoz rendelek képeket, a képekhez pedig szócikkeket írok. Ebből az ötletből jelenleg a kollázsok valósultak meg.

A tőled megszokotthoz képest tehát új médiumhoz, a kollázs technikájához nyúltál. Hogyan jött ez a kitérő, illetve az alkotói gondolkodás szempontjából van lényegi különbség az általad alkalmazott megrendezett fotó és kollázs között?

Valójában a kettő ugyanaz a mechanizmus: darabokból összerakni az egészet. Tulajdonképpen ugyanezt teszem, amikor megrendezett képeken dolgozom. Mondjuk a kollázskészítésnél ez egy kicsit máshogy működik, hiszen ott nagyon elvisz az, amit eleve találok. Egészen pontosan azáltal inspirálódom, amit találok és nem abból, amit előre elképzelek. Tavaly nyáron voltam egy művészeti rezidens képzésen, és oda már kifejezetten emlékeket – írásokat, régi fényképeket, újságokat – vittem, hogy megvalósítsam egy ötletemet, ami az édesapámmal való viszonyom ambivalenciáján alapszik. Közben már egy ideje foglalkoztat, hogy a megrendezett fotóimat hogyan tudom egy kicsit „bemozgatni” akár olyan módon, hogy megjelennek szekvenciák, installatív elemek, szobrok, de erre jó példa a kollázs is, ami eleve elválik már egy kicsit a mű kétdimenziós síkjától. Azt hiszem, akkor ott nyáron elindult valami, mert nagyon elkezdtem élvezni, hogy valami rögtön kikerül a kezeim közül és nem kell mondjuk hónapokig előkészíteni.

Tudnál mondani képzőművészeti, filmes, valamint irodalmi referenciákat, amik fontosak számodra?

Van egy munkám a Berlin bhf. sorozat mellett, amit szintén egy irodalmi mű inspirált. J. D. Salinger Franny és Zooey című könyvében van egy részlet, amikor Franny egy apró részletben, egy zsetonnyi napfényfoltban veszik el. Erre a momentumra építettem fel az egész képet, mert én is nagyon bele tudok merítkezni bizonyos pillanatokba, részletekbe.   Bizonyos könyvek és történetek képesek számomra teljesen parallel valóságot nyújtani.  De ott van Hitchcock feszültsége, vagy Fellini álomszerűsége, ami folyamatosan referenciaként él bennem. Egyébként a saját álmaimat is írom, mert azok kifejezetten foglalkoztatnak. A festészetből Edward Hoppert, vagy Frida Kahlót említeném még, a fotóból pedig Jeff Wallt, Diane Arbust.

Van benned olyan szándék, hogy elindulj a képzőművészeti fotóhasználat felé?

Az a típusú fotó, amihez közel érzem magam, eleve táplálkozik a képzőművészetből, tehát nem tekinthető klasszikus értelemben vett fotográfiának. És persze a filmes referenciákról se feledkezzünk meg. Számomra például nagyon fontos, hogy a képeimen a komplett látványt, köztük a kellékeket is én állítom össze. Ugyanakkor nem szeretem olyan mértékben használni az utómunkát, hogy ami nem volt ott, vagy nem úgy nézett ki a fotózáskor, azt utólag módosítsam. Nagyon fontos számomra, hogy az a helyzet, amit kitaláltam, létrejöjjön abban a pillanatban, amikor exponálok. Most egyébként elkezdett határozottan érdekelni, hogy hogyan lehet jobban belemenni az adott jelenetbe, akár effektív több oldalról körbejárni a témát, jobban megfoghatóvá tenni a valóságban rejlő szürrealitást.

A személyes, vele a női identitás kérdései rendszeresen visszatérő gondolati motívumok a munkáidban, de a társadalmi kontextus helyett inkább a lélektani oldala foglalkoztat a témának. Ha jól tudom, van egy folyamatban lévő munkád, ami jelenleg szponzoráció hiányában áll. Megtudhatunk erről a sorozatról valamit?

Sokat foglalkozom transzgenerációs kérdések feldolgozásával. Az anyámmal való kapcsolatom, az anyukám anyukájával való kapcsolata és ez az egész női vonal a családomban nagyon érdekel. Ennek felgöngyölítésével a saját identitásomat is próbálom elhelyezni valahová. A lélektani motívum az, ami érdekel az emberekben, az emberi kapcsolatokban, és ami ugyanakkor magamhoz is közel tud hozni. Erich Frommtól a jungi szimbólumrendszerekig ez a téma mindig is közel állt hozzám. A sorozat, amit kérdezel, abszolút ezen alapszik, és valamilyen szinten ennek is köze van egyfajta enciklopédikus számvetéshez. A női psziché tizenkét szegmenséről szól ez a munkám; hogy mi az a lélektani út, amin egy embernek végig kell mennie ahhoz, hogy fejlődni tudjon. Azokat az archetípusokat, amiket megtaláltam magamban, megpróbáltam megfeleltetni a kollektív emlékanyag egyes részeinek, majd végigkövetni ezt a leginkább spirál alakú fejlődést. Egy karakter felépítése több részből áll. Tablószerű képeket építek fel, amiket kiegészítek csendéletekkel, tárgy- és részletfotókkal. Terveim szerint így kialakul tizenkét olyan karakter blokk, ami együttesen körvonalazza a női komplexitás történetét. Egy női analógiával élve talán úgy lehetne elképzelni, mintha minden női szegmens egy külön szoba lenne, ahová belépve különböző történeteket ismerhetünk meg, ugyanakkor a házról szól a sorozat egésze. Két karaktert már feldolgoztam, most a következőkön dolgozom, folyamatos önvizsgálatot tartva, személyes kérdéseket feszegetve.