Permanens Életmű – Halas István Katalógus című önálló retrospektív kiállítása

2023. május 5-én nyílt meg Halas István, Balogh Rudolf és André Kertész-díjas fotóművész életmű-kiállítása a székesfehérvári Szent István Király Múzeum Országzászló téri épületében.

Pontosan harminc éve, 1993. március 3-án nyitotta meg Passuth Krisztina művészettörténész Halas István kiállítását ugyanitt, ugyanebben a térben^[1], a katalógus „nem-előszavában” Petri György így fogalmaz: „Tehát akkor mit csinál egy kép? Ha jó: magáért látszik. Sajnos nincs is a magyar nyelvben, vagy én nem lelek rá arra a szóra, amit a német "zeight sich", vagy az angol "show itself" kifejez."

Halas István közel kétszáz fotójáról írni, szavakba önteni a látványt nemcsak nehéz, hanem egyenesen fájdalmasan szép is egyben, akkor, amikor a portrék alanyait az ember közelről is ismeri vagy valaha ismerte. A kiállítás, a művész 40 évet átfogó életművére koncentrál és magában hordozza a művészet és a művész élményekkel teli gazdagságát, amelyet most megoszt velünk, nézőkkel, mindezért kronológiai sorrendbe kell, hogy rendszerezze a kurátor - Izinger Katalin - az anyagot. A fotográfiák idősíkokra bonthatók, melyek néhol egy esztendőt fednek le, máskor pedig közel húsz évet is felölelnek és tematikusan járhatók végig. A művek két nagy részre vagy csoportra oszthatók, - nem pontosan így, mert annál sokkal szerteágazóbb és mélyebb az anyag, - melynek egyikét a portrék, képmások, emberábrázolások, a budapesti underground élet szereplői, a másikat városképek, utcaképek, utcarészletek, üres terek, tájképek, térjátékok, helyszínek, épületek vagy épületrészletek adják.

Klasszikus négyzet formátumú, 6x6-os, camera obscurás, homogén hátterű portrék, egymásra exponált képek, kézzel színezett negatívok nagyításai, kollázsok, képpárok, sorozatok, szövegek, szövegképek, műtermi csendéletek, szándéktalan duplaexpos felvételek és digitális fotográfiák alkotják a három részre osztott nagyméretű kiállítóteret.

Az első kép, amely a kiállítóteremben a látogatót fogadja Halas önarcképe 1977-ből, kisméretű, finoman komponált, Rembrandt fiatalkori önarcképére emlékezteti a nézőt^[2], igen, akár egy festmény is lehetne, hetyke bajusz, fiatalos, bozontos haj, nyílt tekintet, átható, vizsgálódó és finoman csendes. Minden bizonnyal ott rejtőzik a fotó legmélyén, – és legtöbb képe komponálásában is erőteljesen felfedezhető – hogy Halas eredetileg festőművésznek készült, majd autodidakta módon képezte magát és a Szépművészeti Múzeum kultúrtermében Passuth Krisztina művészettörténész nyitotta meg önálló underground kiállítását, melyet 1974-ben rendezhetett meg.^[3]

Érzékeny, halk és visszafogott hangulatot áraszt ez a fotó, ugyanúgy, mint Vilhelm Hammershøi^[8]: Enteriőr a Strandgaden, napfény a padlón, Johannes Vermeer: Levelet olvasó nő^[9], a Tejet öntő lány^[10] festményei, itt egy budapesti átirattá válik a látvány. Az ismeretlen nő, akinek az arcát bár nem látjuk, mégis tudjuk róla, hogy befelé forduló, koncentrált hétköznapi tevékenységet végez, a jobb kezét kecsesen a magasba emeli, egy cérnát húz, éppen varr. A kép metszéspontjában, szemben velünk a falon egy kép, kis négyzet, akár egy kamera objektívje is lehetne. A kitárt ablakon beömlő fény megvilágítja az alak fejét, vállát, hátát és kezfejét, a fekete-fehér fotográfián tapintható a chiaroscuro, szinte érezzük a szobabelsőt, csend van. A varró nőalak mellett, a fa ülőkére helyezett újság, a Budapest felirat egy részlete olvasható, a földön pohár, egy puha párna hever. Irányított a figyelmünk, a nőalakra nézünk, aztán a kezére, aztán szembe a négyzetre, végül a telefonra a sarokban, amely most nem csörren meg. Emelkedett hétköznapi pillanat, csend van, csendes nyugalom.

„A kép bonyolultságát ugye, amit itt kedvelek, az az adja, hogy felesége Judit asszony épp az én könyvemet lapozgatja, aminek a hátoldalán pont egy önarckép részlet szerepel, tehát én is szerepelek a képen, és még a belépő, belógó kéznek is jelentése van, Batár Attila keze, építészettörténész barátomnak a keze, amint éppen rám mutat vagy Hervére^[11]...”^[12]

És „képtelenség” mindent e rövidre hagyott helyen megmutatni, el kell menni, meg kell nézni a képeket, mert az, amit látunk nemcsak időutazás, elmúlt és letűnt idők és korok emlékei, hanem a jelen is egyszerre és egyidőben, átível mindenek felett. Látvány, amely a szemlélődésen túl elmélyedést, mély meditatív befogadást is igényel, így idéződik meg a múlt, a korszellem és válik erőteljesen és végérvényesen örökké, örökre.