Egyre kevésbé hiszek abban, hogy a fotográfia mellé kell a szöveg – beszélgetés Álovits Bálinttal

Mikor és hogyan jött el az a pillanat, amikor úgy döntöttél, hogy fotográfiával szeretnél foglalkozni?

Sajnos nem tudok beszámolni olyan emlékekről, hogy már gyermekként is a nagyapám sötétkamrájában bújócskáztunk a barátaimmal, vagy hogy az óvodában is már én fotóztam a tablóképeket. Ami viszont tény, az az, hogy világ életemben érdekeltek a vizuális kifejezésmódok. Amikor gyerek voltam, sokat rajzoltam, először papírra, utána az utca falaira. Egy ideig zenéket is írtam, dj-skedtem hobby szinten, de valahogy egyik sem kötött le igazán hosszú távon. 2008–2009-et írtunk, amikor a gimnázium befejezése után és a főiskolai éveim megkezdése előtt Madeirán töltettem fél évet. Ennek apropóján édesanyámtól kaptam egy kis Fuji fényképezőgépet, amit aztán hónapokig csak nézegettem, hiszen azt sem tudtam, hogy működik. Végül fogtam magam egy délután, nekiindultam, és elkezdtem fotózni mindent, amit láttam. Már az első nap úgy éreztem, hogy megtaláltam azt a médiumot, amit mindig is kerestem. Időközben felvettek a BKF (a Budapest Metropolitan Egyetem elődje) Gazdálkodási és Menedzsment szakjára, de egy év elteltével megszakítottam a tanulmányaimat ezen a szakon, és felvételiztem az akkor újonnan induló Fotográfia BA szakra.

Felsőfokú szakmai tanulmányaidat végül Angliában fejezted be. Hogyan kerültél ki Londonba?

A BKF-en 2014-ben szereztem BA Fotográfia diplomát, az utána következő években pedig az alkalmazott munkák töltötték ki az életem, de hamar megtapasztaltam, hogy az alkalmazott fotó területén Magyarországon belátható időn belül el lehet érni a plafont, mind megrendelői, mind anyagi szempontból. Ezért 2017-re érett meg bennem az a döntés, hogy szeretnék egy új közegben fejlődni, új embereket megismerni, új lehetőségeket keresni, és egy új országban élni, nem utolsó sorban pedig folytatni a tanulmányaimat. Ezen vágyaim eredményeként London felé vettem az irányt. A Royal College of Arts és a Central Saint Martins nyílt napjain vettem részt, majd végül a másodikra esett a választásom, ahol a sikeres felvételit követően, 2017 októberében elkezdtem a 2 éves MA tanulmányaimat.

Miként képzeljünk el egy londoni művészeti képzést, miben más, mint a hazai szisztéma?

A szisztéma nem tudom mennyire más, hiszen itthon nem jártam MA képzésre. Külföldön a fotó mesterszakokon alapvetően nem fotográfiával foglalkoznak, sokkal inkább filozófiával, ami engem az elején inkább megijesztett, mint motivált volna, hiszen számomra akkoriban a (kortárs) filozófia teljesen új terepnek bizonyult, de megtanított, hogy ne zárkózzak el az új dolgoktól és inkább engedjem meg magamnak, hogy fejlődjek, és nyíltan álljak a dolgok felé, ne pedig ellenálljak, ahogy azt előtte sokszor tettem. Így hát az egyetemen töltött két év alatt próbáltam a fotográfiát kicsit félretenni és főleg a szoborszerű, ready-made installációk érdekeltek.

A kutatási területemnek a két év alatt a szimulákrumot választottam, valamint ennek megjelenését a kortárs fotográfiában.

Szerintem ma már nem egyszerűen arról van szó, hogy dokumentáljuk az általunk valóságnak hitt világot, így az egész médium hitelessége foglalkoztatott leginkább. Ha megvizsgáljuk, hogy a fotográfia honnan és miért indult el, és ma hová jutott, akkor láthatjuk, hogy egy teljes transzformáción ment át ez a médium, például a festészettel szemben. A festészet az a médium maradt, ami mindig is volt, ezzel szemben a fotográfia a 21. században szerintem útkeresésben van. Szeretné átlépni a határait, de ezzel inkább új hibrid médiumok jönnek létre, ami egyre kevésbé nevezhető fotográfiának.

Emiatt feszegeted a fotográfia médiumának határterületeit, vagy egyenesen arról van szó, hogy a képzőművészeti fotóhasználat kezd előtérbe kerülni?

Mindig is érdekeltek az out of the box megközelítések, a különleges dolgok. Ezért engem is foglalkoztat a fénnyel való képalkotás alternatív lehetőségei vagy éppen a fotográfia keresztezése más médiumokkal. A fotográfia, mint médium limitáltsága talán abból fakad, hogy a fényképezőgép tulajdonképpen olyan, mint egy mosógép vagy egy air fryer vagy bármilyen konyhai kisgép. Fogod, beprogramozod, aztán megnyomod a play-t. Csak itt a play az exponáló gomb. Megnyomod a gombot, és az általad beállított értékek (preset-ek) alapján végbemegy egy folyamat, aminek a vége nem a tiszta ruha vagy egy marék sült krumpli, hanem egy kép. Erről Vilém Flusser is beszélt, hogy a képet igazából nem te csinálod, azt a gép csinálja, te egy operátora vagy az egész folyamatnak.

Inkább a hitelességét kérdőjelezem meg, hiszen a minket körülvevő képáradat, ami nap mint nap ránk zúdul, javarészt hamis képek formájában történik, amiket már annyira megszoktunk, hogy alapértelmezett valóságként tekintünk rájuk. Értem ezalatt például az Instagramon történő, félkarú rabló játékgéphez hasonlítható pörgetést, ahol az elménk éhesen keresi a szem számára – a legalább pár másodpercig – érdekes tartalmakat, de a videojátékok, VR és AR eszközök rohamos fejlődése is ebbe az irányba mutat. Már nem is számít, hogy egy adott kép egy valóságot reprezentáló felvétel vagy egy utólag megcsinált fotó, a fontos az, hogy a folyamatosan emelkedő ingerküszöbünket így is megugorja és valóságosnak higgyük el. Az AI is erre a szerepre pályázik: gép által generált hamis kép, ami valóságosnak tűnik.

A két éves kutatásom eredményeként a diplomamunkám egy 27 m2-es print formájában kelt életre, két háttértartó állványra helyezve. Gyakorlatilag egy fotóhátteret installáltam, aminek az alja egy kosárlabda-pálya, a teteje pedig egy kosárpalánk volt a hozzá tartozó állvánnyal. Ezen a nyomtatott pályán elhelyeztem egy valódi kosárlabdát. A munka a Hoopless címet kapta és a korábbi verzióját fél évvel a diplomakiállítás előtt a Tate Modern-ben is meg lehetett nézni, a Tate Exchange pályázat keretein belül. Mindig is érdekesnek tartottam a golf szimulátorokat, hogy milyen átéléssel használják az emberek ezeket a gépeket. Ami viszont meglepett, az az volt, hogy a diplomakiállításra látogatók közül jó páran fogták a labdát és rádobták a printelt palánkra, mondván, kíváncsiak voltak, mi történik.

Korai modernista budapesti lépcsőházakról készített tipológiád a Time Machine, valamint londoni művészeti hallgatókról készült portrésorozatod láttán arra következtetek, hogy szereted időnként rendszerezni a téged körülvevő dolgokat. De autonóm munkásságodban nem csak formai jegyekben, hanem gondolatilag és alkotói szándékaidban is felfedezhetők a düsseldorfi iskola konceptuális tájábrázolásai. Hogyan találtál rá erre a vonalra?

Elég érdeklődő típus vagyok. Ha valami érdekel, akkor beleásom magam. Sok képet nézek, akár egy kiállítás falain, akár egy könyv lapjain, akár a számítógép kijelzőjén, legyen ez festészet, képzőművészet, vagy akár klasszikus értelemben vett fotó. Nem tagadom, a kezdeti időszakomban nagy hatással volt rám a düsseldorfi iskola, főleg Thomas Ruff, Bernd és Hilla Becher. A Time Machine anyag vizuális része is ezen művészek hatására készült el. Nem állítom, hogy a mai napig inspiratívan hatnak rám, de tény, hogy egykor magaménak éreztem a megközelítésüket a fotográfiához, ami talán érződik a korábbi munkáimban is. Mostanra sokkal inkább az experimentális fotográfia és a kollázs az, amit izgalmasnak tartok. Az a fajta tökéletességre és pontosságra való törekvés, ami korábban esszenciális része volt a munkámnak, mára már nem foglalkoztat.

Az egyetemen a termünk mellett volt a fashion design stúdió, ami világhírű a Saint Martinson. Nagyon tetszett, ahogy a diákok, főleg a divattal kapcsolatos szakokon hónapról hónapra, átalakulnak. Az merült fel bennem, hogy vajon ezt az átalakulást az egyetem hatására csinálják, vagy ez egy feltétlen reflexszerű folyamat, amin mindenképp végigmennének, hiszen ezt ők gerjesztik. Nem csak a ruházatukat tekintve, de a viselkedésük is az idő előrehaladtával változott. Ezt nagyon érdekesnek tartottam, hogy gyakorlatilag mindenki egy performanszot csinált, minden egyes nap. Talán már fél éve jártam az egyetemre, amikor egy ismeretlen illető elkezdett egy Instagram profilt csinálni, ami @thats_so_csm néven működött. A profil lényege az volt, hogy az egyetemi diákok mindennapjait fotózta telefonnal, mint egy paparazzi. Senki nem tudta, hogy kik ők, de nagyon hamar több mint 20.000 követője lett az oldalnak, hiszen mindenki kíváncsi volt arra, hogy mi folyik az egyetem falai között és a diákok is nézték, hogy vajon ők kikerülnek-e. Ennek a profilnak a tulajdonosával összeállva, az ő profilján jelentettük be, hogy csinálunk egy portré anyagot, egy random elhelyezett mobil stúdióban az egyetem folyosóin. Jó néhányan így találták meg, de a legtöbbjüket én szólítottam le miközben mentek órára vagy az étterembe, hogy lenne-e kedvük résztvenni ennek az anyagnak a megalkotásában. A három héten át tartó fotózáson hozzávetőlegesen 470 portré készült, amiből végül 355 került kiválasztásra, ezért is lett az anyag címe 355 Faces. A címválasztás tudatos volt, hogy semmilyen kapaszkodót vagy támpontot ne adjak a nézőnek. Őszintén szólva egyre kevésbé hiszek abban, hogy a fotográfia mellé kell a szöveg, mert sok esetben az alkotó gondolatait emeli ki, hogy számára mit jelent, neki miről szól, ezáltal már előre elültet a nézőben egy gondolatot. Számomra ez a munka sokkal inkább kérdéseket vet fel, mint fix nézőpontokat hoz elő.

Pár dolgot mesélnél az Izlandon készült Acclimate című anyagodról is?

Mindig is volt egyfajta vonzódásom a kietlen, az ember által kevésbé lakott helyek iránt. Azokról a helyekről van szó, ahol azt érezzük, hogy nincs esélyünk a természettel szemben. Mielőtt kiutaztam Izlandra, még a jól ismert látványos helyeket sem néztem meg a szigetről; azzal a szándékkal repültem oda, hogy egy olyan anyagot akarok létrehozni, ami megmutatja a két erő – ember és természet – találkozását. Az ember saját maga gyarlósága, erőszakossága, gyarmatosítási vágya okán leuralja a Földet, ugyanakkor maradt néhány hely a világon, ahol a komfortos emberi élet nem kézenfekvő. A sorozathoz azokat a motívumokat kerestem meg, ahol az ember kontra természet működésére találunk példákat.