„A szigorúan tudományos elme számára
Monsieur Bertillon tevékenysége feltétlenül a legtöbbet jelenti.”
Sir Arthur Conan Doyle, A sátán kutyája
(Árkos Antal fordítása)
Alphonse Bertillon az 1900-as évek elején fontos személy volt, Sherlock Holmes legnagyobb bánatára még a populáris kultúra is felkapta. Freud kriminológiai megfelelője, a rendőrségi arcképfotók standardizálását bevezető Bertillon, párizsi értelmiségi családba született 1853-ban. Anyja, Zoe Guillard, a filozófia szerelmeseként iskolát alapított. Apja, Louis-Adolphe Bertillon, orvosként kezdte, majd statisztikusként dolgozott. Bátyja, Jacques, szintén orvosnak tanult, ám végül apja nyomdokait követve maga is statisztikai és demográfiai pályára lépett.
Alphonse szintén ígéretes elmével született, azonban iskolák és magántanárok egyaránt kudarcot vallottak a rebellis szellemű fiúval. Az eltanácsolt tinédzser Franciaországban és Angliában több állást is kipróbált, míg néhány év múlva be nem sorozták a francia seregbe. Leszerelését követően, 1879 tavaszán, apja segítségével írnoki állást szerzett a párizsi rendőrségnél.
A bűnözők megbillogozása ekkor már nem volt elfogadott az országban, emberségesebb nyilvántartásukat minden egyes rendőrőrs a maga módszerei szerint végezte. Bertillon munkájának jórésze a visszaesők azonosítását segítő rendszer manuális működtetése volt. A kiváló statisztikai készségekkel rendelkező Bertillon hamar rájött, hogy az egyre növekvő, rendezetlen „katalógus” káosza nem vezet jóra és javaslatot tett feletteseinek. Ötletét főnökei csupán időpocséklásnak ítélték, szakmailag elismert és jó kapcsoltakkal rendelkező apja azonban látott benne fantáziát, befolyását így ismét latba vetette. A történelembe később Bertillon-rendszerként bevonuló, nagyhatású elmélet 1882-ben kapott végre esélyt, amikoris egy álnéven tevékenykedő, többszörös rablót lepleztek le annak köszönhetően.
A bűnelkövetőket leíró aktái négy fő elemből álltak. Az antropometriai egység a test meghatározott részeinek (fej körfogata, középső ujj hossza stb.) pontos méreteit vette számba. A leíró portré (portait parlé) kategóriákat teremtett a test és az arc pontos leírására, valamint leltárba kerültek az azonosítást elősegítő egyedi ismertetőjegyek is: tetoválások, anyajegyek, sebhelyek és bármi más, amely elősegíthette a rendőrség munkáját. Neve a fényképezés történetébe a bűnügyi nyilvántartási fotó hátterének, megvilágításának és nézőpontjainak mindmáig használt standardizálásával vonult be. Habár már ezelőtt is készültek fotográfiák az elkövetőkről, a technológia sokáig nem bizonyult különösebben alkalmasnak kriminológiai használatra. Az 1880-as évekre azonban, az expozíciós idő lerövidülésének hála, a médium Bertillon tökéletes eszközévé válhatott.
Módszere rövidhajú, felnőtt, fiatal férfiak azonosítására volt a legalkalmasabb, az 1910-es évekig mégis hatalmas népszerűségre tett szert világszerte. Több országban is bevezetésre került, nevét jól ismerte a sajtó. Veszte az ujjlenyomatok elleni makacs hadjárata lett, habár saját munkásságának is része volt annak felvétele, sőt, daktiloszkópiai szakértőként tartották számon. Leonardo da Vinci Louvre-ból 1911-ben ellopott Mona Lisája hűlt helye közelében megtalálták ugyanis az elkövető bal hüvelykujjának nyomait. Bertillon aktáiban azonban sajnos csak annak jobboldali párjára gondoltak. A festmény körüli fiaskó természetesen nem okozta a rendszer azonnali felszámolását, ám az ujjlenyomatok fontosságának elismerésében jelentős szerepet játszott. Az ujjlenyomatok a következő években gyorsan felváltották Bertillon módszerét, amelyet áltudományossága miatt egyébként is egyre több támadás ért.
Az excentrikus, gyenge fizikumú rendőrtiszt 1914-ben hunyt el. Módszerei megkérdőjelezhetők ugyan, ám jelentős szerepe a rendőrségi nyilvántartások megreformálásában és a fotográfia történetében egyaránt kétségtelen.
