„Mondom, az egyik legfontosabb fotográfus ennyit lát: Sic, Szék – és ez elég neki.” – írja Bartis a csak magyar nyelvű szövegeket tartalmazó kiadványban, amely hozzáállást aztán a tisztesség kérdésével magyaráz. De ennek elégnek kellene lennie számunkra is? És ha már a hitelesség problémájánál tartunk, fel kell tennünk a kérdést: mennyi maradt Korniss kezdeti dokumentarista attitűdjéből mára? A képeken ugyanis nemcsak a közösség, hanem Korniss stílusának változásait is jól követhetjük: ahogy egy önmagát zárványként megtartó közösség tagjai elmagányosodott emberek lesznek privát tereikbe szorulva otthonaikban, úgy váltják fel az eltűnő paraszti életforma és kultúra többségében fekete-fehér pillanatképeit a kamerákba meredő tekintetek a színes beállított képeken, ahol az élőhely helyett díszletként alkalmazott háttérré válik az élőképek mintájára megmerevedett emberek környezete.
Korniss egy 1973-as képéhez ezt a kommentárt fűzte: „Olyan idilli volt a kép, hogy hosszú ideig nem is mertem publikálni. Magyarázkodnom kellett, hogy ez ott természetes hétköznapi kép, nem a fotósnak eljátszott jelenet beöltöztetett gyerekekkel.” Később ezek a pillanatok valóban a fotográfusnak eljátszott pózzá válnak, a fotográfus megváltozott attitűdjével változik a képiség is és a dokumentarista igényt felváltja a felvett póz. Erre a változásra maga Korniss így emlékezik vissza az 1995-ös „Családi kép” kapcsán: „Ezt a képet Mari kérésére készítettem, aki egy „igazi fényképre” vágyott: régimódi, beállított képre, amilyenek valamikor a fényképészstúdiókban készültek. Amit elképzelt, meg is rendezte nekem a székiszobában, a vetett ágy előtt. Nem gondoltam akkor, hogy új úton indít el a munkámban; ezután kezdtem beállított, megrendezett képeket is készíteni.”
Korniss munkája ezáltal a két világháború közötti, többek között Balogh Rudolf és Dulovits Jenő nevével fémjelzett „magyaros stílusú” fotográfia huszonegyedik századi verziójává válik. Bár a fotográfus 1973-ban még félt, hogy a stílusirányzatnak felrótt vádakat tévesen sütik rá az ő képeire is, az 1990-es évek végétől ezeket a jellemzőket már minden további nélkül magáévá teszi. Mondanivalóját Korniss egyébként nemcsak vizuális formában, hanem szövegként is narratívába rendezi a könyv végén az egyes képekhez fűzött kommentárjaiban. A könyv lapozgatása közben azonban tudatosítanunk kell, hogy mit jelentett régen ezt a közösséget és annak kultúráját fényképezni, és mit jelent ma ilyen beállított, megrendezett képeket készíteni. A múlt - a paraszti kultúra, és a jelen - a globalizált világ közötti feszültségek, illetve a hagyományok nem csak átalakulnak, hanem manapság újra is értelmeződnek, ez figyelmeztet minket arra, hogy ne csak Szék dokumentumaiként tekintsünk erre az összeállításra, hanem mint egy jelenben megkonstruált narratíva albumára.
