„A fényképezés a vadászat ösztöne az ölés vágya nélkül. Az angyalok vadászata...” – Testtől testig – Fotótörténetek című kiállítás a Pompidou Centerben

A párizsi Pompidou Centerben két fotógyűjtemény dialógusából született meg a Corps à corps – Photographic stories (Testtől testig – Fotótörténetek) című kiállítás. A test mint hívószó több olvasattal is felruházható a tárlat esetében. A kiállítás központi tematikája az emberi test fotográfiai ábrázolása a 20–21. században. Ugyanakkor olyan fotográfiai anyagok összességét, fotókorpuszokat, illetve életműveket állít párbeszédbe és történeti összefüggésbe a kiállítás, amelyek korábban nem szerepeltek hasonló konfigurációban.

Több mint 500 fotó – megközelítőleg 120 alkotó munkájából – került beválogatásra a kiállításba, és a test központi tematikáján keresztül, illetve azon túlmutatva olyan kérdéseket boncolgat, hogy a fotózás milyen módokon járul hozzá az identitásalkotáshoz és annak láthatóvá tételéhez; hogy tud egyszerre egyénről és a másikhoz való viszonyról mesélni? Hogyan épül fel egy gyűjtemény, mi a szubjektivitás szerepe? Mindez hogyan közvetíthető a közönség felé?

Az említett két fotógyűjtemény a Musée national d’art moderne köz-, valamint Marin Karmitz magángyűjteménye, amely 2001 óta bővül folyamatosan. Ahogy a kurátorok – Julie Jones a múzeumtól, és Marin Karmitz – megjegyzik, egyedülállónak mondható az a kísérletezés és újfajta rendszerezés, amely a köz- és magán fotókollekció vegyítéséből jött létre. A gyűjtés alaplogikája mindkét esetben hasonló: olyan műveket kívánnak összeválogatni, amelyekből kirajzolódik az adott alkotó művészeti praxisa. Többek között olyan klasszikusok munkái kerülnek bemutatásra, mint Man Ray, Brassaï, Constantin Brancusi, Dora Maar, a magángyűjtemény oldaláról pedig megjelenik Stanislaw Ignacy Witkiewicz, illetve több modern és kortárs alkotó is.

A dialógus a kurátorok kiemelt szempontja volt: párbeszéd gyűjtemények, alkotók, korszakok, és egyéni képek között. A térben létrejövő diskurzusok olyan gyakorlatokra és kapcsolatokra képesek rámutatni – alkotók, stílusok, irányzatok, témák terén –, amelyek vagy egy történeti periódusban, vagy nagyon különböző időkben, mégis hasonló módon bukkantak fel. A cél feltáró jellegű, új kapcsolatok és kapcsolódások felszínre hozatala erős külső megkötések nélkül. Így például az is lehetővé vált a két gyűjtemény összefésüléséből, hogy sorozatok rekonstruálódjanak adott alkotó – Christer Strömholm, Sergio Larrain, Christian Boltanski, Annette Messager – különböző fotóinak összevetéséből.

„Nem említünk olyan kategóriákat, mint a portrék, aktok, humanista fotográfia, feminizmus vagy dokumentarista fotográfia. Ehelyett a néző és a nézett közötti kapcsolat összetett természetét igyekszünk bemutatni. Néha hasznos lehet megérteni egy gyakorlatot úgy, ha kiemeljük azt a történelmi kontextusából. Ily módon végül jobban megérthetjük, és talán újra beilleszthetjük egy másik történelembe.” (Beszélgetésrészlet Julie Jones és Marin Karmitz között a kiállítás katalógusából)

„A traumatikus történelmi események súlya, amelyeket átéltünk, és amelyeket ma is átélünk, elkerülhetetlenül befolyásolja a testről alkotott képünket és a másokról és önmagunkról alkotott elképzelésünket. Az egyén felbomlása minden komplexitásában, minden sajátosságában és egyediségében tragikusan aktuálisnak és relevánsnak tűnik számomra. Hogyan lehet visszaadni az életet ennek az egyénnek? Ha ki akar lépni az éjszaka sötétségéből, és a napfény felé akar haladni, akkor ellen kell állnia, meg kell próbálnia kitörni. Alkotni kell. Ez egyfajta felelősségvállalás. Meg kell tanulnod újra látni.” (Beszélgetésrészlet Julie Jones és Marin Karmitz között a kiállítás katalógusából)

Az együtt és egymás mellett párhuzamosan jelen lévő perspektívákat és megközelítésmódokat a testet illetően a kurátorok érzékeny és érthető felépítésben helyezték el a kiállítótérben. Hét fő témán vezetik végig a látogatókat, ahonnan a kiindulópont az emberi arc (Az első arcok), azután következik az Automatizáció és az azzal történő kísérletezés témaköre. A harmadik témánál (Villanások) a „másik” kerül a középpontba, a fotográfus által meglátott és újragondolt egyének a fénykép által.

Ezután a Töredékek következik, ahol testrészek kerülnek a fókuszba, ráközelítve a részletekre, gesztusokra, szenzualitásra. A töredékeket követi a saját magunkban történő lét (Önmagunkban), ahol a fotóalanyoknak teret adva van jelen a fotográfus, az egyedüllétnek, kontemplációnak vagy akár melankóliának vizualitást teremtve. A testek különböző terei (Belső terek) pedig olyan részleteket mutatnak meg, ahol többek között az együttélés, a megélés, az elzártság tereiben láthatunk magányos vagy társas, felszabadult vagy elnyomott testeket. A kiállítás a szellemszerű alakokkal (Szellemek) zárul, ahol a testiség határhelyzetei fototechnikai módon is megjelenítődnek.

A Corps à corps – Photographic stories kiállítás bizonyos értelemben két fotográfiai korpuszból tud teremteni egy harmadikat. A dialógusok szövevényes hálózata természetesen nemcsak képek és gyűjtemények, hanem a kiállítás és a látogatók között is létrejön, ami újabb réteget tud adni az értelmezésnek, például a múzeum tere és látogató teste közötti kapcsolatot illetően is.

1620

Fotó: W. Eugene Smith
Doctor Examining A Child’s Hand, the Hospital for Special Surgery, New York
[Un docteur examinant la main d’un enfant, Hospital for Special Surgery, New York]
1968-1969
Épreuve gélatino-argentique
10,5 × 15,5 cm
Collection Marin Karmitz
W. Eugene Smith © 1965, 2017 The Heirs of W. Eugene Smith / Magnum Photos Collection Marin Karmitz, Reproduction photographique : Florian Kleinefenn