Válogatás Molnár Zoltán 65mm című új albumának képeiből

Molnár első albuma a Fényerdők (2012) megrázó erővel szembesít az erdélyi városok környékén és a falvakban uralkodó mérhetetlen szegénységről és kiszolgáltatottságról. A tájak, arcok, életképek és a környezet sugározta rémisztő kilátástalanság ugyanakkor végtelen artisztikusan fogalmazott képekben áll elénk. Ettől különbözik lényegileg a klasszikus szociofotó tisztán kritikai, kegyetlen és minden esztétikai szempontot elvető álláspontjától. Az ideológiát az alkotó esetében egyfolytában felülírja az esztétikum, így azután a pusztulás absztrakt képeit teremti meg: az emberi végállapotról való filozófiai meditáció képi objektumait.

Aqua (2019) című második fotóesszéjében a víz fogalma köré építi a képi-gondolati dramaturgiát. Brazília, Franciaország, Törökország, Spanyolország, Románia és Magyarország a képek helyszínei. Mózes első könyve kezdődik így: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén és az Isten lelke lebegett a vizek felett. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.” Isten lelke azóta is lebeg a vizek felett – talán ettől oly enigmatikus minden vizekkel való találkozás – és világosság is lett, ami azonban a művész számára mintha inkább az egyre sötétebb emberi létállapotra utalna.

A Csak képek (2020) esszében Budapest romos külső kerületeinek lepusztult emberi közösségeiről gondolkodik. Mintha az emberek már csak önmagukban ácsorognának a nagy Semmiben – kimeredvén az aszfaltból… – és e kiüresedett emberi lelkek magánya koptatná az utcákat, házfalakat is. Ez sem lett kifejezetten vidám album – ahogy a többi sem az…

Az alkotó tehát körülnéz, és nem tetszik neki, amit lát. E sötét világnézeti alapélmény legelvontabb összefoglalása lett a legújabb kötet: a 65 mm (2024). Az album tematikai egységekre oszlik ugyan – pl. Budapesti lakótelepek, Sziget-fesztivál, Hajléktalanok, Közlekedés stb. – de ezek csak evidens szerkezeti egységek, nem tagolják lényegi hangsúlyváltozásokkal a könyv gondolati ívét. Alapvetően repetitív, minimalista és mélységesen filozófiai dramaturgiát mutat ez az esszé. A cím pusztán a technikára utal: panorámaképeket látunk, mely egy eleve túlstilizált fotográfiai formátum: voltaképp kitágított tér, melyben minden mozzanat kicsit beállítottabbnak és teátrálisabbnak hat a megszokott Leica-formátumhoz képest. Magányos, humortalan, szomorú és reménytelen képeket látunk ezúttal is, de a művész mélységes szolidaritását is felmutatja a kiszolgáltatottakkal. Egy erkölcsi empátiával teli absztrakt egzisztencialista. (Minden jó művészet az efféle képtelen paradoxonoktól oly titokzatos feszültségekkel teli és szellemileg túlfeszített.)

Rám legnagyobb hatással többnyire nem a jól kitalált oldalpárok, hanem inkább a metaforikus képpárok vannak (pl. Pestszentlőrinc, 2020 – Budafok, 2018, az Örsöd, 2020 – Terézváros, 2019, vagy a Népsziget, 2021 – Duna, 2022.) Ilyenkor érzem azt, hogy a fotóművészet egy elhanyagolt, ám elképesztő esztétikai lehetőségekkel teli pillanatát élhetem át: mikor a két kép nemcsak válaszol egymásnak, de valójában egy harmadik metaforikus, új költői képet teremt. (Voltak és vannak is jelentős művészek, akik olykor ilyes-fajta képköltészetben alkottak – Vető János, Halas István, Szilágyi Lenke – de valami ismeretlen oknál fogva, a fotóművészek többnyire kizárólag egyedi képekben gondolkodnak. Pedig ott van az orruk előtt a mondhatatlan költői varázslat lehetősége!

Végezetül a fekete négyzetekről néhány szót. Malevics Fekete négyzete (1915) egyszerre jelenti a festészet végét, és Isten arcképét (egyúttal Isten jelenlétének hiányát). Ez az a kérdés, melyen minden szellemi ember élete végéig meditál – a megoldás reménye nélkül. A 65 mm legnagyobb katarzisa számomra a végtelen számú négyzetek jelenléte az album egészében. Csak két képre hívom fel a figyelmet e tekintetben: a Budafok, 2018-ra, ahol e tűzfaljavításnak szánt rettenetes fekete foltok sokkoló barbárságban mutatják fel magukat, illetve az album legutolsó képére – Tétényi-fennsík, 2018 – ahol egy panelnégyzetet állítottak fel valakik reprezentatív „szoborként”. Isten halott, Isten hiánya is halott, így azután a Szellem maradéka a művészetben van jelen egyedül immár – például ebben a súlyos, kíméletlen és nagyszabású albumban.