„A mulandóság az egyetlen biztos dolog” – James Rosen: Aphasia

James Rosen (1979) kanadai fotográfus különböző személyes projektjei mellett főként a divat területén alkot. A diplomáját a Concordia Egyetemen szerezte kommunikáció szakon, majd 2010-től a Dawson College-ban tanult fotográfiát. Jelenleg egy, a mulandóság témájával foglalkozó fotókönyvön dolgozik, emellett pedig egy vizuális archívumot készít Montreal jelenlegi lakásválságáról. Legújabb Aphasia (Standing Still) című sorozatában a mulandóság és a pusztulás témáit vizsgálja, miközben saját halandóságáról elmélkedik egy fejsérülést követően. Rosen a Punkt megkeresésére az alábbi kérdésinkre is válaszolt.

Mely fotográfusok inspirálták, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

Ken Kitano, Alec Soth és Todd Hido, hogy csak néhányat említsek. Mindannyian különböző módon befolyásolták a kreatív munkáimat. Különösen a fotókönyvhöz való hozzáállásukat irigylem, amit mindig is vágytam elsajátítani.

Konkrétabban, ha Todd Hido munkáit nézzük, szeretek az elmosódással és a távolsággal játszani, hogy hangulatot és titokzatosságot teremtsek, akár portrékat, akár csendéleteket vagy tájképeket készítek. Az Intimate Distance című könyvét mindig is szerettem emiatt.

Alec Sothot a történetmesélő képességeiért és az egyszerűség alkalmazásáért tartom nagyra, amivel az elképzeléseit erősíti és megvalósítja. És a 8x10-es fényképezőgéppel készített minden egyes aprólékos kép megkomponálásához és létrehozásához való hozzáállásáért.

Ami Ken Kitanót illeti, nemrégiben Tokióban jártam, és láttam egy kiállítást, ahol a munkáit mutatták be. Lenyűgöztek a tokiói utcákról készített elmosódott, hosszú expozícióinak részletei. Annyi gyönyörű információ van minden egyes képkockában! A Flow and Fusion című könyvét lapozni olyan volt, mintha egy másik világba merültem volna, és könnyen elvesztem minden egyes alkotás aprólékos vizsgálatában.

Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életében?

Todd Hido Intimate Distance című könyvét kell mondanom a fent említett okok miatt. Határozottan befolyásolta a belső tereket ábrázoló munkáim készítésekor a látásmódomat, köztük az itt látható Aphasia (Standing Still) című projektemnél is. Nem hiszem, hogy az én képeim egyáltalán összehasonlíthatóak az övével, sem stílusban, sem minőségben. De megtanított arra, hogy nagyon kevésből is sokat tudok kihozni, ha arról van szó, hogyan kell önállóan fotózni úgy, hogy senki sincs körülöttem.

Mikor és hol volt az első egyéni kiállítása?

2011-ben volt egy önálló kiállításom a lyukkamerával készült munkáimból. Ez volt az egyetlen önálló kiállításom. Bár sok csoportos kiállításon vettem részt, nem gondolom, hogy a munkáim önállóan is megállnának, ezen még nagyon sokat kell dolgoznom. Azt hiszem, az új Aphasia (Standing Still) című projekt áll a legközelebb egy önálló kiállításhoz. A Lensculture kritikusainak köszönhetően a London Photón bemutatják, de remélem, hogy hamarosan önálló kiállítás is lesz belőle.

James Rosen: Aphasia (Standing Still)

Az afázia összefoglaló elnevezése azon, kialakult nyelvi képességet érintő nyelvi zavaroknak,
amelyek szervi agysérülés (agyi érkatasztrófa, tumor, traumatikus agysérülés, degeneratív betegség)
következtében jönnek létre. A szó görög eredetű, jelentése „beszédtelenség”.

Az agyrázkódás zavarba ejtő hirtelenséggel dúlta fel az életemet, mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt egy nyüzsgő szobában. Ezután következett az elszigeteltség időszaka, a saját vonakodó bezártságom a montreali lakásom sötét tereibe. Itt, ebben az önmagam által megszabott elzártságban voltam kénytelen szembesülni nemcsak sérült agyam fizikai korlátaival, hanem magával a mulandóság természetével is.

A fényképezés volt a hivatásom, a világgal való kapcsolatom módja. Az objektíven keresztül mozdulatlanná formáltam a pillanatokat, megfagyasztottam az időt, és magammal vittem belőle egy darabot. Minden kép egy gesztus az emlékezet felé, egy módja annak, hogy rögzítsem a tapasztalat folytonosságát, ha csak egy pillanatra is. De a sérülésem ezt ellopta tőlem: a mozgásom korlátozódott, az érzékeim eltompultak, így nem maradt más; mint a saját gondolataim és a körülöttem lévő dolgok lassú pusztulása.

Elkezdtem vizsgálni a pusztulást, de nem mint elvont fogalmat, hanem azt, ami intenzíven tapintható. A konyhapulton rothadó gyümölcsök, a penész lassú kúszása az elfelejtett ételmaradékokon, a kezem gyengéd gyűrődései - mindegyik meditációvá vált a mulandóságról, amelyet oly gyakran nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni. Így hát fogtam a fényképezőgépemet, és elkezdtem képeket készíteni. Ezeket a romlásról készült képeket szembeállítottam a tartósabb tárgyakkal: a műanyagokkal, amelyek immunisnak tűntek az idővel szemben, vagy az üveggel, amely ellenállt az időjárás viszontagságainak. A kontraszt éles és nyugtalanító volt, örök mementója annak, hogy bár néhány dolog ellenáll a pusztulásnak, semmi sem igazán maradandó.

A fényképezés lényegét tekintve a mulandóság megragadásának gyakorlata. A zár minden egyes kattanása a múló pillanat elismerése, az életben rejlő mulandóság néma bólintása. És mégis, még akkor is, amikor megpróbáljuk megörökíteni ezeket a pillanatokat, tudjuk, hogy már elmúltak. A fénykép talán megállítja az idő egy szeletét, de soha nem garantálja az állandóságot. A polaroidok kifakulnak, a nagyítások elkopnak, és még a hosszú élettartamot ígérő digitális képek is ki vannak téve a technológia és az idő szeszélyeinek.

Egy nap az elszigeteltségem alatt, miközben régi családi fényképeket nézegettem, megdöbbentett a veszteség érzése, amely minden egyes képet kísért. A nagyszüleim fiatalos arca, a kifakult színek, a morzsálódó szélek – mintha a fizikai fényképek romlása tükrözte volna a rajta szereplő emberek elmúlását. Volt ebben valami melankolikus szépség, egy megrendítő emlékeztető, hogy a pillanat megörökítése nem őrzi meg, hanem inkább jelzi annak elkerülhetetlen végét.

Így vált a fotográfiai projektem egyfajta meditációvá a mulandóság témáján keresztül. Elkezdtem létrehozni egy olyan képarchívumot, amely a létezés mulandó természetét tükrözi. Ez az ellentétek tanulmánya volt, a tartós és az elkerülhetetlenül elmúló dolgok közötti feszültség vizuális ábrázolása. A téma nem mindig volt egyértelmű, és a narratíva gyakran megfoghatatlan volt. De talán éppen ez volt a lényeg: elfogadni a kétértelműséget, értelmet találni életünk változásaiban, és elfogadni, hogy a mulandóság az egyetlen biztos dolog.