„Fontos, hogy ne vegyék el a szerelmet a fotográfiától”

Az 1994-ben született Jelen Ádám forgatókönyvíróként kezdte pályáját, majd idővel úgy döntött, hogy történeteit a fotográfia nyelvén is szeretné megfogalmazni. Figyelme elsősorban a divat- és a portréfényképezés felé fordult, miközben autonóm, személyes hangvételű anyagain is folyamatosan dolgozik. Élt és alkotott Párizsban, valamint Barcelonában, de jelenleg is több független nemzetközi magazinnal dolgozik együtt. A képeim beszélnek, mert én nem tudok című első önálló kiállítása október 16-ig ingyenesen látogatható a Mai Manó Ház PaperLab Galériájában. Ebből az alkalomból beszélgettünk az alkotóval.

K. G.

Mielőtt rátérnénk eddigi fotográfiai munkásságodra, szeretném, ha beszélnél szakmai pályafutásod elejéről, a forgatókönyvírásról. Hogyan kerültél a leírt szavak, gondolatok és történetek, a filmes szkriptek világába?

J. Á.

Igazából ez egy nagyon egyszerű történet. Mindig is szerettem a mozit, úgyhogy rengeteg filmet néztem megállás nélkül. Általában a részleteket figyeltem, például hogyan száll a por, vagy milyenek a fények, de az is megfogott, hogy hogyan használják a szavakat. Ennek nyomán kezdtem el kisebb szkripteket írni; és rengeteget írtam, de ezeket soha nem használtam fel, csak írogattam őket folyamatosan. És ahogy szkripteket írtam, majd történeteket meséltem, az fogott meg, hogy miként meséljek el egy engem érdeklő történetet. Aztán mégis a fotográfiánál kötöttem ki. Ott ragadtam a médiumnál.

K. G.

A fotográfia számodra nem pusztán vizuális alkotótevékenység, de a kommunikáció egyik meghatározó formája. Miért és hogyan döntöttél úgy, hogy végül inkább ezt a médiumot választod?

J. Á.

Először elterveztem, hogy a filmekkel fogok foglalkozni, és rendező szeretnék lenni. Mindeközben megismerkedtem jobban a divatfotóval, és rájöttem, hogy itt rengeteg történetet lehet elmesélni, például a magazinokban. És aztán szépen lassan megfogtak azok a fotográfusok, akik a divattal foglalkoztak. Közben elkezdtem fényképezni a barátokat, a családot, a kutyát, a macskát, szóval gyakorlatilag mindent. És rájöttem arra, hogy ezzel is ugyanúgy el tudok mesélni történeteket, mint a mozgóképpel.

K. G.

A fotográfiát autodidakta módon kezdted elsajátítani?

J. Á.

Úgy kezdtem, igen. Viszont amikor már rengeteg kérdés felmerült bennem az évek alatt, miután úgy voltam vele, hogy nem tudom magamtól ezeket megválaszolni, akkor mentem iskolába, hogy elvégezzek egy OKJ-s képzést. Ez az időszak pedig nagyon sok nyitott kérdést megválaszolt számomra. A saját mércéimhez mérve tudtam ugrani egyet, ami rengeteget segített.

K. G.

Ez az előrelépés elsősorban technikai téren vagy esztétikai kérdésekben is megnyilvánult?

J. Á.

Őszintén szólva nem emlékszem már, hogy pontosan mik is voltak ezek. Technikai és esztétikai, meg igazából elvi kérdések voltak; olyan, a fotográfiát körülíró kérdések, amelyeket korábban egyszerűen nem tudtam megfogalmazni, vagy megválaszolni magam számára. Szerencsére nagyon jó oktatóim voltak, akikkel rengeteget beszélgettem ezekről a dolgokról.

K. G.

Szinte rögtön a tanulmányaid után külföldre mentél, majd éveket töltöttél Párizsban és Barcelonában. Hogyan kerültél bele a kinti körforgásba és miként boldogulsz a nemzetközi szakmai színtérben?

J. Á.

A kinti lét rengeteg munkával és izzadsággal jár, és bár szépen hangzik, hogy esetleg munka miatt kerültem volna külföldre, de ennek semmi köze nem volt a munkához. Igazából mindig is olyan voltam, hogy először megyek, és aztán meglátom, hogy mi lesz. Körülbelül fél évvel a tanulmányaim után mentem ki először Párizsba. Nem volt még konkrét munkám, csak kipróbáltam, hogyan tudok boldogulni egy ilyen helyen. Viszont kint nagyon hamar azt vettem észre, hogy a környezetváltozás, az emberek, az első munkák, de igazából minden hozzájárult ahhoz, hogy teljesen megváltozott, és nagyot lépett előre az esztétikám. Persze, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy óriási munkáim lettek volna, mert ez nem így volt. Közben fő problémám volt, hogy nagyon konzervatív közegből érkeztem, ahol például a fotográfiával, mint művészettel foglalkozni, ördögtől való dolognak számított, mivel azzal nem lehet boldogulni. Egyébként a mai napig próbálom magamról levetkőzni ezt a gondolkodásmódot, több-kevesebb sikerrel. Ez egy véget nem érő tanulás.

K. G.

Elnézve a honlapodon az alkalmazott és az autonóm munkáidat, a két műfaj között egyértelmű harmónia és számtalan párhuzamosság tapasztalható.

J. Á.

Igen, az fontos, hogy ne vegyék el a szerelmet a fotográfiától. Az utóbbi fél évben történt, hogy szerencsére el tudtam engedni ezt a görcsös ragaszkodást az alkalmazott munkákhoz, és elkezdtem azon dolgozni, hogy a fotográfia megtartsa magát a szerelmet. Szerencsére voltak és vannak most is olyan munkáim, ahol megkapom a kreatív szabadságot ahhoz, hogy azt fényképezzem a magazinba, vagy a kliensnek, amit én tudok adni. Ami én vagyok. A saját projektjeimben persze azt fényképezem, amit én szeretnék.

K. G.

A Mai Manó Ház PaperLab Galériájában látható kiállításod (My Pictures Speak, Because I Can’t – A képeim beszélnek, mert én nem tudok) egy személyes projekt eredménye. A történetmesélés szándéka, a kommunikáció a közvetlen környezeteddel, valamint a világgal mintha ebben az anyagban is erősen megnyilvánulna. Hogyan indult ez a sorozat és hol tart most?

J. Á.

Őszintén szólva, ez egy borzasztóan öncélú anyag. Azt fényképezem le, amire kíváncsi vagyok és érdekel. Hosszú ideig formálódott, hogy egyáltalán hogyan és mit szeretnék fényképezni a saját projektemben. Múltkor meg is fogalmaztam magamnak, hogy azért ez egy fura dolog, hogy miről szól a kiállításom. A dadogásom kicsit meg is szűnt az utóbbi időben, pontosan azért, mert egy óriási teher esett le a vállamról, mióta ezen az anyagon dolgozom. És most kevésbé dadogok, viszont ez a kiállítás még igazából csak a projekt eleje. Érzem, hogy ez még csak egy induló történet, amiből szeretnék többet is kihozni. Valójában az egész életemet végigkíséri, szóval ez egy véget nem érő dolog. Még az is lehet, hogy életem végén majd tudok ebből csinálni egy életmű-kiállítást. Az egész arról szól, amire kíváncsi vagyok a világból. Gyermeki kíváncsisággal koncentrálok valamire, arról készítek egy képet, majd megpróbálom valahogy beleilleszteni abba a vonulatba, ami engem tud megmutatni.

K. G.

Nevezheted öncélúnak, de azért én úgy gondolom, hogy ezzel az anyaggal meg tudod érinteni a nézőket.

J. Á.

Ha már egy embernek tetszik, annak nagyon örülök. Szóval nem azt várom, hogy mondjuk a Paris Photo-ra kikerüljek, vagy hasonlók. Örömmel kiállítom a képeimet, ráadásul ez az első önálló kiállításom, és nagyon-nagyon örülök annak, ha már egyetlen embert megfogok a munkáimmal.

K. G.

Eszembe jut, hogy az egyik legfontosabb kortárs portréfotográfus – aki nem mellesleg a mozgókép területén is erőteljes nyomokat hagyott – az az Anton Corbijn, aki introvertáltsága okán ugyancsak kommunikációs eszközként nyúlt először a fényképezőgéphez. Kik azok a fotográfusok, de akár filmesek, filmek vagy sorozatok, akik és amelyek inspiráltak eddigi fotográfiai gyakorlatodban?

J. Á.

Először még annyit hozzáfűznék, amit már említettem is, hogy ahogy Anton tette, igazából az a szuper, amikor az ember rájön arra, hogy nem muszáj egyvalamivel foglalkozni, hanem lehet többfélével is. Ezáltal ugyancsak egy óriási teher esett le a vállamról, hogy felismertem: nem csak a fotográfia területén szeretnék dolgozni. De óriási befolyással volt rám Wolfgang Tillmanstól Jürgen Telleren és Bryan Listonon át Perlaki Marciig sok mindenki. Igazából mindannyian különféle módon. És rengeteg fotográfus hat rám a mai napig, az újak, a frissek is. Pont a film területéről Tarantino mondta, hogy erőteljesen használja a jól bevált régi módszereket. Ez ugyanígy működik mindenhol, így nálam is. És az említett fotográfusok – meg még sokan mások – ugyanúgy óriási hatással vannak rám. Előszeretettel inspirálódom az ötleteikből, amelyeket például magamra tudok formálni a saját kommunikációs csatornáimon keresztül. Hogy végül teljesen máshogy mutassam be a saját üzeneteimet. Igazából példaként hoztam fel a fotográfiát, de ugyanúgy inspirál egy zene, egy könyv, de ugyanúgy tud inspirálni a falon a fény, vagy bármi más. Tehát, ha ihletet akarok meríteni valahonnan egy új munkához, vagy egy új projekthez, akkor közel sem biztos, hogy a fotográfiához nyúlok. Például imádom Woody Allen könyveit és filmjeit. Én abban a világban szeretnék élni, amiket ő írt és ő rendezett.

K. G.

Mik a terveid az elkövetkező időszakban, milyen projekteken dolgozol mostanában?

J. Á.

A terveim között szerepel a fotográfia és a grafika mellett a filmezés is. Sőt, elkezdtem egy komolyabb kisfilmen dolgozni, a szkriptet már kilencven százalékban megírtam. Barcelonában fogtunk neki egy csapattal, ami aztán kicsit abba is maradt. De ezt a filmet mindenképp be akarom fejezni, és tényleg szeretnék komolyabban foglalkozni a mozgóképpel a jövőben is. Aztán ahogy véget ér a kiállításom, szeretném ezt az anyagot máshová is elvinni. Akár Európán belül. Gondolkodtam azon, hogy elmegyek vele Párizsba, Berlinbe, Hamburgba, szóval olyan helyekre szeretném eljuttatni a kiállításomat, ahol működhet az esztétikám, az üzenetem.

„Fontos, hogy ne vegyék el a szerelmet a fotográfiától” – beszélgetés Jelen Ádámmal

Következő

„Frida univerzális művészete mindenütt jelen van” – beszélgetés Perla Labarthe Álvarezzel, a Frida Kahlo Múzeum igazgatójával

Stefan Lorant útja a Lilliputtól a Picture Postig – Interjú Matthew Butsonnal, a Getty Images Hulton Archive alelnökével

Eddig ismeretlen, magyar vonatkozású fotógyűjtemény került elő Amerikában – Interjú Michael Dobóval

„Sokkal fontosabb a képek tartalma, mint a technikai milyenségük” – beszélgetés Martin Wandával és Martin Gáborral

„Nagyon vonzott, hogy alkossak valami maradandót” – beszélgetés Csákvári Péterrel