Egy életmű rehabilitációja: válogatás Lucia Moholy prágai kiállításának képeiből

A cseh főváros méltó módon emlékezik a méltatlanul háttérbe szorult szülötte, Lucia Moholy életművéről, amely az 1910-es évek szárnypróbálgatásaitól a Bauhaus megkerülhetetlen krónikásán át az 1970-es évek teoretikus művészegyénisége tevékenységéig tart. Az 1894-ben Lucie Schulz néven Prágában született alkotó a weimari Németország kezdeti éveinek élénk társadalmi és kulturális színterében ismerkedett meg a Magyarországról érkezett Moholy-Nagy Lászlóval. Az ismeretségből már 1921-ben házasság lett, majd évekig tartó közös alkotómunka bontakozott ki. Szerzőként ekkor még közösen jegyezték a De Stijl folyóiratban Produktion-Reproduktion címen 1922-ben megjelent nagyhatású esszéjüket, amely a vizuális, a szöveges és az auditív reprodukciós módszerek lehetőségeit vizsgálta. Ugyancsak jelentős részben közös munkájuk eredménye Moholy-Nagy máig egyik legfontosabb teoretikus alapvetése, az 1925-ben megjelent Malerei, Photographie, Film című kötet, ám Lucia Moholy ekkor már nem lett feltüntetve társszerzőként. Közben felépült a Weimarban alapított Bauhaus dessaui campusa, ahol Moholy-Nagy zömmel a Neue Sachlichkeit felfogásában éveken keresztül fotografálta az épületkomplexum architektúrájának jellegzetességeit, a műhelyekben folyó munkát és a társasági életet.

Bátran kijelenthető, hogy a Bauhausról az 1920-as években készült fotográfiák gyakran publikált darabjai jellemzően Moholy-Nagytól származnak, noha szerzőségük eredetét sokáig homály fedte. Ez pedig azért történhetett meg, mert miután Lucia Moholy 1933-ban sietősen elhagyta Németországot – ekkor már nem éltek együtt férjével –, jelentős mennyiségű negatívját Walter Gropiusnál és Moholy-Nagy Lászlónál hagyta. És hogy mi lett a Moholy által készített Bauhaus-negatívok sorsa? A hamarosan ugyancsak emigrációba kényszerülő Gropius éveken keresztül használta a képanyagot – szerzőségük megjelölése nélkül – a néhai Bauhausról szóló publikációkban; miközben a felvételek tevőlegesen járultak hozzá a Bauhaus-közfelfogás kialakulásához.

Lucia Moholy németországi távozása után hamarosan Londonban telepedett le, majd évekkel később, 1939-ben A Hundred Years of Photography 1839–1939 címen megjelentette a fotográfia száz évére emlékező teoretikus művét. Közben a brit fővárosban fotóstúdiót nyitott, amely a Blitz idején bombatalálatot kapott, majd teljesen megsemmisült. Mindamellett ekkor sem maradt munka nélkül: egy akkoriban feltörekvő technológia, a mikrofilm dokumentációs célú alkalmazásában ért el komoly sikereket, munkái pedig a múzeumi szférától a brit hírszerzésig terjedtek. Már a háború után Moholy az UNESCO szolgálatában kiterjedt utazásokat tett a Közel-Keleten, szorosan együttműködve az ankarai egyetemmel, fotográfiákon dokumentálva a régió sokszínűségét. Mindeközben folyamatosan harcolt a Bauhaus-negatívok jogainak visszaszerzéséért és szerzőségük nevesítéséért, ám az ügy végül csak 1957-ben jutott némileg nyugvópontra, miután az anyagok legalább egy része újra a tulajdonába került.

– olvasható a kiállítás katalógusában. Élete utolsó három évtizedében Lucia Moholy Svájcban telepedett le, hogy megbecsült tagjává váljon az ország képzőművészeti életének. Közben nagyhatású műkritikusi tevékenységet fejtett ki, sőt publikációs gyakorlata arra is kiterjedt, hogy saját alkotói hitelét visszaszerezze, amit részben egykori férjével, Moholy-Nagy Lászlóval bontakoztatott ki az experimentális fotográfia területén. Lucia Moholy kilencvenöt évesen, 1989-ben hunyt el Zürichben.

A több mint hatszáz művet – a fotográfiák mellett mikrofilmeket, leveleket, publikációkat és hanginterjúkat – felvonultató prágai kiállítás kronologikus sorrendben mutatja be az alkotó nyolc évtizedet felölelő munkásságát. A Meghan Forbes, Jan Tichy és Jordan Troeller kurátori munkájaként megszületett Lucia Moholy: Exposures kiállítás külön figyelmet fordít arra is, hogy az életmű eddig figyelmen kívül hagyott témái – köztük a dokumentáció, a fotomechanikai sokszorosítás, valamint az experimentális fotográfiai tevékenység – ugyanúgy elfoglalják méltó helyüket nem csak az alkotói œuvre-ben, de a 20. századi művészettörténet egészében is. Ahogy a társkurátor és képzőművész, Jan Tichy fogalmaz: