„Úgy tekintek a képeimre, mint a lelkem egy-egy darabjára”

Az 1996-ban Belgiumban született magyar–olasz származású Mari Ornella szociológiai tanulmányai után végezte el a MOME fotográfia mesterszakát. Through Hardship to the Stars című diplomamunkája önanalízissel, saját határainak átlépésével, a társadalom által felállított irreális elvárásokkal, a nőiesség kérdéseivel, illetve traumafeldolgozással foglalkozik. 2023-ban ezzel a projektjével választották be a Futures Photography művészei közé. Humoros, szürreális, őszinte és nyers stílusa nem csak személyes, hanem kereskedelmi munkáiban is visszaköszön. A fotózás szeretetéről, alkotói attitűdjéről és a diplomamunkájáról beszélgettünk.

K. A.

A képkészítés mindig is egy önkifejezési eszköz volt számodra?

M. O.

Kicsiként sokat rajzoltam és festettem. Tízéves koromban pedig megkaptam az első fényképezőgépemet. Egy kis rózsaszín digitális point and shoot kamerát erőszakoltam ki apukámtól. Onnantól fogva szinte mindig volt nálam fényképezőgép. Fotóztam például a garázsban, ahol kiskoromban a mindennapjaimat töltöttem, mivel apukám autószerelő műhelyben dolgozott. Anélkül, hogy akkor tudtam volna létezik ilyen műfaj, elkezdtem vizuális naplót csinálni.

K. A.

Apukád révén félig olasz származású vagy, ezért sok időt töltöttél külföldön. Ez számodra mennyiben volt meghatározó?

M. O.

Apukám olasz, viszont hozzám franciául beszélt és Brüsszelben laktunk. Aztán miután a szüleim különváltak visszajártam látogatni az apámat. Belgiumot hiába ismerem úgy, mint a tenyeremet, egy seholország számomra, amihez igazából semmi közöm sincs.

Viszont van magyarságtudatom és szeretek magyar lenni, de a kinézetem miatt valamiért kisebb koromban nagyon sokat szekáltak itthon, és emiatt kialakult bennem egy furcsa pradoxikus dolog a hovatartozással kapcsolatban. Valami miatt mindig különállónak éreztem magamat. Az anyai nagymamám által hozott miskolci vénát is erősnek érzem magamban, és mostanában megérett bennem, hogy szeretném felfedezni az olaszságomat is.

K. A.

A munkamódszered intuitív és az érzelmeid irányítják vagy előre megtervezett?

M. O.

Vegyítem a kettőt. Mielőtt készítek egy képet, szoktam hozzá keresni vizuális kontextust, egy moodaboard-ot, amihez viszonyítani tudok. Ehhez általában külföldi fotográfusoktól vagy a művészettörténetből merítek. Szóval van egy váz, de ezt sokszor teljesen elhagyom a folyamat közben, és az intuícióim, illetve az adott pillanat inspirációi lépnek be helyette. Azt mondanám a munkáim úgy megrendezettek, hogy nem tűnnek annak. Van bennük egy intuitív réteg, ami csatlakozik egy megélt valósághoz. Szabó R. János mondta egyszer azt a képeimre, hogy mágikus realista stílusúak.

K. A.

Mik az inspirációs forrásaid? Melyek azok filmes korszakok, művészek vagy művészettörténeti irányzatok, amelyek hatással vannak rád?

M. O.

Nagyon szeretem a ‘80-as ‘90-es évek olasz filmjeit, művészettörténetben pedig a szürrealizmus inspirál sokszor. A legkedvencebb fotográfusom Petra Collins, a másik pedig most aktuálisan Charlie Engmann, aki Mom című sorozatában érdekes szituációkba és perszónákba helyezve fotózta tíz éven át az édesanyját. Ezen kívül olyan a fotográfusok inspirálnak általában, akik a feminizmus kérdéseivel és annak árnyalataival foglalkoznak.

Cindy Sherman munkássága vagy Marina Abramovich performanszai például nagy hatással voltak rám. Az én fényképeimben is jelen van ugyanis egyfajta performatív jelleg, mivel nem csak az elkészült kép, hanem az elkészítés módja is számít, ami mondhatni néha egyenlő egy performansszal. Azért elég furcsa helyzetekbe tudok kerülni, amikor nyilvános helyen készítek képeket.

K. A.

Hogyan alakult ki benned A Through Hardships to the Stars című sorozatnak az ötlete, ami a diplomamunkád is volt?

M. O.

Amikor elkezdtem az egyetemre járni a mesterképzésre, családfakutatással szerettem volna foglalkozni. Érdekelt a család, mint konstrukció, a csonka családban való felnövés, illetve a külföldi családok helyzete Magyarországon. Ebből alakult ki aztán egy apukanélküliség témája körüli vizsgálódás, amihez olyan lányokat kerestem, akiknek az apukájuk nem volt az életük része. A projektemben eleinte arra voltam kíváncsi, hogy ennek az állapotnak a különböző válfajai, milyen különböző viselkedési diszfunkciókat vonhatnak maguk után. Emiatt találkoztam két lánnyal. Eleinte ez egy róluk szóló anyagnak indult, aztán a velük való kapcsolódáson keresztül jutottam el oda, hogy rájöttem, ez igazából rólam, a bennem zajló folyamatokról szól. Ebből következett, hogy magamat kezdtem fotózni, ami egyébként sokszor nagyon kézenfekvő is volt, hiszen saját magam lehetősége vagyok, amikor valamit meg akarok jeleníteni.

K. A.

A meztelenség, mint motívum nem csak testi értelemben van jelen ebben a sorozatban. Mesélsz erről a kitárulkozásról? Ez kényelmetlen pozíció volt vagy pont, hogy ezen keresztül tudtál kibontakozni?

M. O.

Azért készítek képeket, hogy kommunikáljam magam számára is az éppen bennem lévő érzéseket, ezért úgy tekintek a képeimre, mint a lelkem egy-egy darabjára.

Ebben az érzelemkifejezésben kezdtem el a saját testemet használni egy olyan közvetítőeszközként, amin keresztül a sérüléseimet, a traumáimat próbálom megmutatni. Nem úgy akartam ábrázolni, mint egy csupasz testet, inkább, mint egy szobrot kezeltem, amit fel tudok öltöztetni vagy le tudok vetkőztetni, meg tudok jeleníteni rajta dolgokat.

K. A.

A testkép és a nőiesség kérdése is fontos témája az anyagnak. Mesélsz kicsit erről?

M. O.

Igen, ez az elejétől kezdve megjelent, mint főmotívum. A saját testképzavarhoz fűződő problémáimmal ezen keresztül kezdtem el szembenézni. Amikor beléptem, és én lettem a főszereplője az anyagnak, a képek szembesítettek, mivel az elején mindig belenyúltam utólag a képekbe, hogy úgy nézzek ki rajtuk, amilyen valójában nem voltam.

Azt viszont tudtam, hogy nem én akarok lenni ennek az anyagnak a produktuma, hanem ezen keresztül akarok valami produktumot létrehozni. Sokan úgy aposztrofáltak engem, hogy „a jó csaj, aki magát fotózza”. Pedig a motivációja az egésznek pont az volt, hogy nem éreztem magamat annak. Aztán ennek a folytatásaként és a képekre jött visszajelzéseknek köszönhetően most már elhiszem, hogy jó csaj vagyok, szóval egyfajta terápiás folyamat alakult ki ebből.

K. A.

Markáns stílusod része a szaturált színek és a vaku használata. Ebben a teli fény használatban van valami direktség, kendőzetlenség, láttatni akarás. Számodra mit jelent ez az esztétikai minőség?

M. O.

Ez érdekes kérdés, mert először pusztán praktikus okai voltak a vakuzásnak. Aztán rájöttem, ha reflektorfénybe helyezem a hiányosságaimat, akkor az emberek jobban megértik a mondanivalómat, és így jobban tudnak azonosulni a képeimmel.

K. A.

A sorozat végül egy könyv formájában került összegzésre, amelyben Salát Zalán Péterrel működtetek együtt. Miért volt fontos lépése ez a projektnek?

M. O.

Olyan intenzitással készítettem a képeket és annyi öltetem volt, hogy egyszer csak olyan sok lett az anyag, hogy már nem is tudtam melyik szeletét szeretném bemutatni a diplomakiállításon.

Aztán rájöttem, hogy pont a folyamat és a különböző fejezetek az érdekesek ebben, ezt pedig egy könyv formájában lehet a legjobban bemutatni. Itt lépett be Zalán a képbe, aki egyből ráérzett arra mit szerettem volna. Nagyon egymásra tudtunk hangolódni és úgy érzem a közös munka egy kölcsönös tanulófolyamat volt mindkettőnk számára.

Zalán mindenben támogatott. Például mindenképp szerettem volna a könyvbe egy posztert, mert imádtam a kamaszkoromban a tinimagazinokba rejtett posztereket. Egy másik ilyen vágyam volt, hogy nagy piros spirállal legyen összefűzve a könyv, amit nem volt a legegyszerűbb kivitelezni, de addig jártunk utána, míg 3D nyomtatással sikerült legyártatni.

A sorozat magyar címe, hogy Göröngyös az út a csillagokig. A könyvben én kifejezetten az szerettem volna megmutatni, hogy azáltal, ha valamit ennyire szeretsz csinálni – nekem ez pedig a fotózás – akkor ezáltal jól is lehet lenni!

K. A.

Ez egy lezárt projekt? Melyek a jövőbeli terveid?

M. O.

Sok kurátortól és könyvkiadótól kaptam jó visszajelzést, de azt is mondták, hogy valószínűleg ezt sosem fogom abbahagyni. Viszont érdekes volt, hogy a leginkább azokat a képeket tartották a legizgalmasabbnak az anyagban, amelyeken az érzelmeimet jelenítem meg, anélkül, hogy én szerepelnék rajtuk. Szeretném ebbe az irányba folytatni az anyagot. Az érdekelne, hogyan tudok primer érzéseket vagy kötődéselméletet, családi traumákat megjeleníteni például egy olyan fotóval, amin a kutyám éppen egy nyers halat eszik.

„Úgy tekintek a képeimre, mint a lelkem egy-egy darabjára” — Beszélgetés Mari Ornellával

Következő

„Frida univerzális művészete mindenütt jelen van” – beszélgetés Perla Labarthe Álvarezzel, a Frida Kahlo Múzeum igazgatójával

Ők a Paris Photo 2024 Carte Blanche nyertesei

„Fontos, hogy ne vegyék el a szerelmet a fotográfiától” – beszélgetés Jelen Ádámmal

„A punk New Yorkban soha nem halt meg, csak átalakult” – Válogatás Emmanuel Rosario NYC Punk Scene című sorozatából

„A mulandóság az egyetlen biztos dolog” – James Rosen: Aphasia