Homályból a fénybe. Frida Kahlo fotógyűjteménye a Mai Manó Házban

„Merj élni, meghalni bárki tud!” – hangzik Frida Kahlo, a világhírű mexikói festőművész üzenete. Ezek a szavak különösen aktuálisak a Mai Manó Házban látható kiállítás kapcsán, amely Frida Kahlo fotógyűjteményét tárja a közönség elé. A többnyire kis méretű fekete-fehér fotók fél évszázados Csipkerózsika-álmukból ébredve 2009-ben indultak világ körüli útra. Idén októberben Budapestre érkezve, méltó helyszínt találtak a 130. születésnapját ünneplő Mai Manó Ház kiállítóterében.

A látványosan installált kiállítás hat szekciójában 241 fénykép látható. Ez csupán töredéke az eredeti, 6000 darabos privát kollekciónak, amelyet Frida – főleg érzelmi okból – gyűjtögetett. Halála után Diego Rivera múzeum céljára ajánlotta fel a coyoacáni Kék Házat, azonban felesége személyes tárgyainak egy részét 15 évre elzáratta a nyilvánosság elől. Mivel a Frida Kahlo Múzeum 1958-as megnyitását már nem élte meg, így szinte senki nem tudta, hogy milyen kincseket rejt a legendás ház egyik fürdőszobája. Amikor 2003-ban végre felnyitották az archívumot, igazi reveláció volt. Hisz ezzel nemcsak a világ egyik leglátogatottabb múzeuma gazdagodott – Frida színpompás mexikói viseleteivel és egyéb értékes leletekkel (fűzői, ékszerei, levelek, receptek stb.) –, de a napvilágra került rengeteg fénykép több szempontból is fontos dokumentum. Ezáltal vált bizonyíthatóvá, hogy milyen fontos szerepet játszott Frida életében, munkásságában a fotográfia. A vándorkiállítás és a terjedelmes katalógus révén pedig rajongók milliói nyerhettek betekintést az ikonikus mexikói művésznő életének rejtett pillanataiba.

Akik ismerik különleges műveit, megcsodálták festményeit, látták a róla készült fotókat, játék- és dokumentumfilmeket, az életét feldolgozó különböző színpadi műveket, illetve olvasták a számtalan írás bármelyikét – legyen az regény, tanulmány, cikk vagy szakmai elemzés –, netán a Naplót magát (mely Szabó T. Anna remek bevezetőjével és értő, érzékeny fordításaival 2021 óta végre magyarul is elérhető), azok most a Nagymező utcában igazán közel kerülhetnek Fridához és szeretteihez.

Jó így együtt látni a sok portrét és önarcképet, amelyeket Guillermo Kahlo (1871–1941) – Frida apja – magáról és családjáról készített. Hisz az 1907 és 1932 között készült,¹ különböző archívumokban őrzött 4.500 fotójából 500 portré. Így még érthetőbb, hogy kedvenc gyermeke egész életében jó viszonyt ápolt a kamerával. Bár Frida fotózni, képeket előhívni, retusálni és fotókat színezni még tőle tanult; később is számos kiváló fotográfussal ápolt jó viszonyt, de nem követte felmenőit² pályájukon. Inkább „modellként” lett mind tudatosabb image-építő. Apjától szerzett ismereteit és a fotográfia iránti vonzalmát azonban beépítette személyes hangvételű, mágikus festményeibe.

Mint a kiállításon is meggyőződhetünk róla, az önarckép műfaját mindketten kedvelték. Bár Frida inkább az ecsetet választotta. Pedig nem készült művésznek. Az intelligens, művelt lány orvos akart lenni... ám a Sors közbeszólt. A 18 évesen elszenvedett szörnyű balesetet ugyan túlélte, de a szenvedélyes természetű bakfist, aki nem tűrte a kötöttséget, hónapokra ágyhoz láncolta súlyos sérülése. Ezt a traumát igyekezett feldolgozni néhány művében (Baleset, 1926; A busz, 1929; Retablo, 1943 k.), illetve a kiállításon most először látható Népszerű játékok/ Tipikus mexikói játékok című fekete-fehér fotóján; hátulján saját kezű datálással:1929. április. Mivel eredetileg csak unalmában kezdett festeni (ami persze terápiának is jó volt), sokáig nem hitte, hogy milyen rendkívüli művész válhat belőle. Pedig Frida nem volt naiv – csak autodidakta. Aki gyermek- és ifjúkorától kezdve gyakran szembesült a halállal, amit a mexikóiak merőben másként értelmeznek, mint a modern nyugati civilizációk.

A Megtört test szekcióban ­Frida szenvedéseibe kapunk némi bepillantást. Nickolas Muray 1940 és 1946-os kórházi fotói a San Franciscó-i és New York-i műtétek, míg Giséle Freund: Dr Juan Farill és Frida Kahlo Kék Házbeli műtermében című, 1951-es (fal)fotója már a csillapíthatatlan fájdalmak időszakának dokumentuma. Előző évben hét gerincműtétet végeztek rajta, kilenc hónapot töltött kórházban. Ennyi idő alatt egy gyerek is világra jön. Épp ez volt Frida legnagyobb bánata: hogy nem lehetett gyereke. A 32 műtét mellett a három vetélés is megviselte. Veszteségeit részben szublimálva, tragikus élményeiből remekművek születtek (Frida és a vetélés, 1932; Henry Ford Kórház, 1932; Születésem/Születés, 1932). Bár nem volt rokona a hároméves kisfiú, akit két fotón is láthatunk, de szerette. A Halott gyermek (é. n.), vagyis A halott Dimas Rosas³ édesanyja a Rivera házaspár egyik alkalmazottja volt. Ám hiába akartak orvost hívni a kis beteghez, a szülők nem engedték. Inkább curanderóhoz/indián varázslóhoz vitték, aki nem tudta megmenteni. A 19. század végétől egyre népszerűbb post mortem fotózásnak hála emlékét megőrizte a technika.⁴ Ezért láthatjuk még ma is, amint mexikói szokás szerint ünnepi díszben, felravatalozva fekszik, virágokkal körbefogva. Fején papírkorona, jobb keze kis feszületet szorongat. A szeme nyitva, mintha minket nézne, pedig ő már máshol jár.

A halottkultusz és a halál ábrázolása fontos része a mexikói művészetnek. Az azték hitvilág, illetve a régi európai keresztény rítusok elegye egy sajátos szinkretizmust teremtett. A lényeg a túlvilágban való hit, a szeretett személyről való ünnepi megemlékezés és túlvilági útjának biztosítása. A barokk ravatalképek sajátos mexikói műfaja volt az „Angelitos”. A kis ártatla-noknak biztos helyük volt a mennyországban, illetve Chichihuacuauhcóban, ahol egy nagy fa anyatejjel táplálja őket, amíg újjá nem születnek. Frida festményén a két hagyomány jól meg-fér egymással. A fiúcska, mintha csak pihenne, nyugodtan fekszik a petatén; mezítláb, de „királyi öltözetben”, kereszt helyett kardvirágot⁵ fog a kezében. A fejénél egy feltámadott Krisztust ábrázoló képeslap, talán arra utal, hogy Frida a gyermek közbenjárását kéri. Bár bigottan katolikus édesanyjával ellentétben az ő szentjeit máshol kell keresnünk. 1954-ben, már súlyos betegen, ereje fogytán Marx, Engels, Lenin, Sztálin és Mao foglalták el ágyfején a fő helyet – szerettei kivágott, felragasztott portréi mellett. De messze még vég, sok minden történik addig is: találkozás Bretonnal, Trockijjal, Duchamppal, Picassóval, kiállítások és sikerek New Yorkban, Párizsban, szerelmek és szakítások, válás és új házasság Diegóval. Legjobb képei is a ’30-as évek második felétől születnek – sok élmény és még több szenvedés árán. Ez a festménye – bár fotó alapján készült – inkább teátrális, mint realista; a virágok szimbolikus tartalma mellett a színeket szabadon használja érzelmei kifejezésére. Azt a tényt, hogy a halállal előbb-utóbb mindannyian találkozunk, jól tudja. De a Kolumbusz előtti kultúrákban az élet és a halál nem két független létállapot. A halál az életciklus fontos része, amelyen keresztül új élet jön létre. Ahogy ez a néhány évvel korábbi Luther Burbank portréján is látható. 1931-es olajképén egy tetemből sarjadó új élet – az elhunyt növénynemesítő hibrid lénye – a természet körforgására, illetve az ősi mexikóiak duális és ciklikus világnézetére utal. A prehispán és keresztény hitvilág sajátos szinkretizmusa Frida számos festményén felfedezhető. Az őslakos indiánok szerint az életet ellentétek irányítják: nappal és éjszaka, meleg és hideg, élet és halál. Ezért Mictlánban, a Holtak Birodalmában is két istenség uralkodik: Mictlantecuhtli és Mictlancihuatl, az alvilág ura és úrnője. De az őket teremtő istenek is ketten voltak: Huitzilopochtli és Quetzalcoatl. Ez utóbbi, vagyis Tollaskígyó teremtette meg az embert – saját vére árán. A bonyolult mitológia és hitrendszer (ahol az istenek is áldozatot hoztak az emberért, s ezért cserébe sokszor ők is véres áldozatot vártak alattvalóiktól) a spanyol hódítás és hittérítés nyomán átalakult. A régi hiedelmek eltűntek, új történetek és szimbólumok születtek. Spanyol nevekkel, keresztény-katolikus konnotációval. Ilyen a bibliai Júdás is, a mexikói folklór elmaradhatatlan tartozékaként.

Az utolsó szekcióban – olyan neves fotográfusok munkái mellett, mint Man Ray, Munkácsi Márton, Edward Weston, Brassaï, illetve Tina Modotti és Manuel Álvarez Bravo⁶ – kapott helyet négy szignált Frida-fotó, amelyeket még 1929-ben készített. Az ötödik, neki tulajdonított képről nem tudni, hogy mikori. Pedig ezzel a földön fekvő furcsa figurával, a Papírmasé Júdással szoros kapcsolatot ápolt. Más fotók⁷ tanúsága szerint a kezében virágcsokrot tartó méretes csontváz baldachinos ágya tetején vigyázta álmát. Máskor meg belülről, a tükör helyéről figyelte őt – sajátos memento moriként. Az álom/Az ágy című 1940-es olajképén is épp így hever a baldachin tetején, s mint egy boldog vőlegény, a mátkájára vár. Éberen virraszt, míg Frida felhők közt lebegve békésen alszik és Csipkerózsikaként róla álmodik.