Billingham kompakt géppel készült felvételei első látásra is mentesek mindenféle professzionalizmustól, és talán épp ez a nyers, keresetlen őszinteség az, ami szerves részévé vált annak az anyagnak, amelyet sokan provokatívnak tartanak. Ám a nyíltan felvállalt amatőrizmus még kevés volna az üdvösséghez, ha Billinghamnek nem lett volna meg az a belső késztetése, hogy kerülve mindenféle berögzült tudást, klisét és jól bejáratott esztétikai manírt, egyszerűen csak megörökítse azt a pokoli káoszt és elesettséget, amit a brit társadalom alján egzisztáló családja képviselt. Mindamellett azt is észre kell venni, hogy a felvételek motívumaiban, színhasználatában és szürreálisabbnál szürreálisabb pillanataiban, legfőképp pedig intimitásukban egyértelműen megnyilvánul Billingham sajátos alkotói énje és képzőművész gondolkodásmódja. Ilyen felvételeket ugyanis amatőr nem készít, legfeljebb egyszer vagy kétszer. És akkor is csak véletlenül. Mindent összevetve, a brit vizuális kultúrában a szegénység és az elesettség ábrázolásának unikális műfaja született. A családról készült képanyag végül kiállításokon kezdett komoly utat befutni, majd az igazi áttörést a Michael Collins és Julian German szerkesztőkkel tető alá hozott Ray’s a Laugh album első kiadása jelentette 1996-ban, hogy rá egy évre már Charles Saatchi vásároljon az alkotó sorozatának emblematikus darabjaiból. Billingham akkor igy nyilatkozott az albumról:
