Horváth Júlia: Mihez kezdjünk ezekkel az évekkel?

A Hemző Károly Alapítvány 2025-ben tíz jelölt közül választotta ki azt az öt finalistát – Horváth Júliát, Mohos Mártont, Mohos Zsófiát, Varga Dzsenifert és Zoltai Andrást – akiknek munkáiban társadalmunk fontos kérdései kerültek fókuszba. Az idei díjat Zoltai András nyerte el, akinek sorozatát már publikáltuk itt a Punkton, de az elmúlt évekhez hasonlóan a következő hetekben a Galéria rovatunkban bemutatjuk az idei Hemző-díj finalistáit is.

Horváth Júlia: Mihez kezdjünk ezekkel az évekkel?

A Mihez kezdjünk ezekkel az évekkel? című fotósorozatban a régen Magyarországhoz tartozó, de ma már Ukrajna területén élő magyar nemzetiségű emberek és környezetük kapcsolatának dokumentálásával foglalkozom.

Az első világháborúig Magyarországhoz tartozott Kárpátalja, a trianoni békeszerződéssel Csehszlovákia, 1945-től 1991-ig a Szovjetunió, majd Ukrajna része lett. A magyar-ukrán határ melletti 5–10 kilométeres szakaszon sok, a mai napig magyar anyanyelvű falu követi végig a Tiszát, aminek a túlsó felén az ott élők Magyarországot látják. Számomra ez mindig megindító volt, mivel jelentős különbségeket tapasztaltam a folyó két partján. A kicsiny távolság nem hatott arra, hogy milyen adókat néznek a televízión, milyen nyelvű az újság, ezeknek a megváltoztatásához egy határnyi különbség nem elég. Arra viszont elég egy határátkelés, hogy elhagyatottságot és kirekesztettséget generáljon az emberekben, aminek nyomán különös ragaszkodással találtam szembe magam. A Kárpátalján élő magyarok erősen kötődnek a magyarságukhoz, ami több tényezőn alapul. A nyelvük, kultúrájuk és hagyományaik megőrzése mellett aktívan részt vesznek közösségi eseményeken és ünnepeken, ami erősíti identitásukat. A nemzethez köthető szokások megmaradása és felértékelése mellett nemigen történtek újítások és fejlesztések; Kárpátalját az ott élők tartották szinten.

A fővárostól autóval mintegy három és fél órára található országhatárt elérni az út könnyebbik része. A határátkelőhelyeknél a magyar és az ukrán határ közötti területeket a senki földjeként emlegetik, ahol se jobbra, se balra nem térhet el az ember, csak egyenesen haladhat, mint egy járatban. A senki földjén áthaladva mindig ugyanaz az érzés kerített hatalmába: ez a mizéria átvezet egy olyan helyre, ahol megállt az idő.

A kivándorlás – aminek az első nagyobb hullámát a Covid-járvány idején a megélhetési problémák, az elhalálozások, valamint a határokon a különböző egészségügyi papíroknak, biztosításoknak a szükségszerű bemutatása okozott – aztán döbbenetes változásokhoz vezetett. Az elöregedő települések és a fokozatosan leépülő infrastruktúra hatással volt mindenki életére, azokéra is, akik elmentek, és azokéra is, akik maradtak. Nehezen volt elképzelhető akkoriban, hogy a járvány után érkezhet egy még annál is sokkal nagyobb törést okozó esemény, ami majdhogynem a teljes elszigetelődés felé fordítja a határ mentén élőket. A több mint két éve tartó háború alatt nem bombázták ezt a régiót, nem közlekedtek erre tankok, és csak ritkán szólnak a szirénák. De katonák járkálnak a városokban és a falvakban, keresve az embereket, hogy besorozzák őket, emiatt elmenekültek vagy bujkálnak a saját otthonukban a katonaköteles férfiak. Már 18 éves koruk előtt elköltöznek a fiatalok, amíg még átengedik őket a határon. Naponta többször kikapcsolják az áramszolgáltatást. A helyzet igazi bonyolultsága pedig abból fakad, hogy az itt élő magyarság gyakran teljesen idegennek érzi magát az ukrajnai állami keretek között, mivel identitásuk, kultúrájuk és nyelvük alapvetően eltér. Sokuk számára az ukrán állam nem képviseli az ő érdekeiket és értékeiket, ami fokozza a disszonanciát és az elidegenedést az ország politikai és társadalmi életétől. Ezt a megélésüket a történelmi tapasztalataik és a helyi közösség kohéziója is megerősíti.

Kárpátalján most a változásoknak egy lassú és kegyetlen formája megy végbe. Rémisztő változatlansággal szövi be a hétköznapokat, az utakat, az épületeket, a kerítéseket és a hidakat, amik – mint az emberek – nem tudnak az elmúlás ellen tenni.