Az építészet nyelve – Az ember és az épített környezet kapcsolata a Modern Műtárban

A kurátori koncepció azon a meggyőződésen alapul, hogy az építészet fotográfiai megközelítése jóval túlmutathat a puszta dokumentáción. Egyes képek képesek új jelentéseket generálni, értelmezni és poétikusan közvetíteni az ember és az épített tér közötti viszonyt. A tárlat a Szöllősi-Nagy – Nemes-gyűjteményből azokat a munkákat emeli ki, amelyek az építészeti forma absztrakciójára, ritmusára, valamint érzelmi és kulturális rétegeire reflektálnak. Ebben a gondolati keretben válik a fotográfia az építészet nyelvévé – nem csupán képi médiumként, hanem egyfajta értelmező aktusként is, amely vizuálisan és gondolatilag is új megközelítéseket kínál.

A válogatás párbeszédbe állítja Lucien Hervé képeit más, kortárs vagy eltérő megközelítésű fotográfusok munkáival. Lugosi Lugo László Szén sorozata például a mecseki bányavidék ipari építészetét tárja fel lírai érzékenységgel, míg Andrew Davidhazy panorámaképei a térélmény alternatív olvasatait kínálják. A gyűjtemény ezen darabjai azt mutatják meg, hogy az építészeti fotográfia milyen sokféle eszközzel képes reflektálni az ember és környezete kapcsolatára – akár formai absztrakcióval, akár társadalmi kérdésekre való érzékeny fókuszálással.

Rodolf Hervé (1957–2000), Lucien Hervé fia, nem követte apja klasszikus, komponált építészeti fotográfiai hagyományait, mégis különös érzékenységgel fordult az épített környezet felé. Munkáiban az urbánus terek nyers valóságát, az átmeneti vagy elhanyagolt állapotú épületek esztétikáját kutatta, gyakran radikálisan szubjektív, kísérletező látásmóddal. A kiállításon szereplő, a párizsi Eiffel-toronyról és üvegpiramisról készített torz perspektívájú felvételei jól tükrözik ezt az attitűdöt: a híres építészeti ikonokat szokatlan nézőpontból, szinte széttördelt kompozíciókban mutatja meg, megkérdőjelezve e terek megszokott reprezentációját. Fotóin keresztül az építészet látványa nemcsak elidegenített, hanem újraértelmezett is – vizuális kritikaként és egyúttal személyes reflexióként jelenik meg.

A Langage de l’architecture kiállítás tehát nem csupán Lucien Hervé előtt tiszteleg, hanem vizuális dialógust kezdeményez múlt és jelen, hagyomány és innováció, építészet és emberi tapasztalat között. Mindezt egy olyan gyűjteményen keresztül, amely következetesen az absztrakció, a formai tudatosság és a vizuális gondolkodás kérdései mentén épül – és amely az építészet nyelvét most a fotográfia nyelvén szólaltatja meg.