Az ember, aki Diane Arbus szemével lát – Neil Selkirk öt évtizedes küldetése

Az Aperture oldalán megjelent interjúból kiderül, hogy Selkirk a londoni London College of Printing iskolában tanult, ahol a fotográfiát akkor még szakmaként oktatták. New Yorkba költözve Richard Avedon és Hiro stúdióiban asszisztensként dolgozott, ahol a nagyítás is a feladatai közé tartozott. Arbus fotóinál azonban a kihívás nem a kreatív nyomtatás volt, hanem az eredeti nagyítások pontos másolása – minél inkább a fotográfus szándékai szerint, bármiféle saját művészi beavatkozás nélkül. Selkirk feladata tehát nem kreatív átalakítás, hanem az eredeti szándék maradéktalan megőrzése, ahogy ő fogalmaz: „Nem volt semmiféle kreatív hozzájárulás, csupán türelem kellett ahhoz, hogy kitaláljam, ő hogyan csinálta.” Arbus ráadásul nem alkalmazott rávilágítást a nagyítás elkészítésekor, így a legfontosabb az optimális tónus és kontraszt megtalálása volt.

Arbus munkáin hangsúlyos volt, hogy a néző a teljes negatívot lássa, így bizonyítva, hogy a kép nem manipulált. Ez a hitelesség része volt képei sokkoló erejének. Idővel a fekete, éles szegélyek helyett lágy képszegélyeket kezdett alkalmazni, amelyek az egész képet a nagyítás szerves részévé tették. Selkirk szerint ez erősítette a nagyítás „tárgyi” mivoltát, amit képernyőn lehetetlen visszaadni. A részletek iránti megszállottságot jól példázza Selkirk egyik története: amikor Arbus képeinek lágy szélű hatását akarta reprodukálni, különleges vastagságú fotókartont keresett, a széleket pedig nyállal puhította, hogy elérje a pontos hatást. A „puha keret” Arbus számára nem pusztán esztétikai döntés volt: „Az egyik fő eleme annak, hogy a kép hiteles maradjon, és ne legyen rejtett manipuláció.” Ahogy Selkirk kiemeli: „Mindenki hisz egy Diane Arbus-képnek, de senki sem hisz egy Ansel Adams-képnek.”

Arbus munkái nem a pillanatképek esztétikája (snapshot aesthetic) jegyében készültek, de megjelenésükben gyakran idézték hitelességét. A fotográfus maga mondta: „Nem a képet rendezem el, hanem magamat.” Ez tudatos, de nem komponált és nem is véletlenszerű képkészítést jelentett. Arbus számára a valóság közvetítése volt a lényeg, akárcsak a tökéletes anyaghasználat, például a Németországból beszerzett filmek vagy az Agfa Portriga Rapid papír.