Egy érzést kergetek – Jitka Hanzlová kiállítása az Albertinában

Identitás és a környezet viszonya a fő témája Jitka Hanzlová 1958-ban született csehszlovák fotográfusnak. Miután korán elkerült otthonról, a német Essen városa felé vezetett az útja, ahol fotográfiát tanult. A kikényszerített emigráció azonban nemcsak kezdeti munkásságát, hanem egész pályafutását is erősen befolyásolta. A mára nagy presztízsű, nemzetközileg is elismert kortárs fotográfus tíz legfontosabb projektjéből válogatott a bécsi Albertina Museum.

A július közepén nyílt tárlaton látható projektek közül olyan sorozatot is találunk, amelyet most mutatnak be először. A Rokytník projekt (1990–1994) a művész szülőfalujával azonos nevű, Náchod régióban készített képeket takarja, amelyeket akkor készített, amikor a berlini fal leomlása és kilenc év száműzetés után visszatért. Hanzlová a kamerát arra használja, hogy újra felfedezze azt a helyet, amelyet egyszer saját akaratán kívül hátra kellett hagynia, örökre az identitásának egy részével együtt.

– mondja Hanzlová, akinek képein többek között vadvirágokkal teli kertben lógó szennyest ábrázoló csendéletet (Cím nélkül / Bez názvu, 1997), illetve egy kecskével játszó kisfiút láthatunk, aki a falura néző dombon élvezi az élet puritán örömeit (Cím nélkül / Bez názvu,  1991). Ezek a személyekről, tárgyakról vagy tájakról készült portrék a hétköznapok valóságát és állandóságát képviselik egy olyan helyen, amely a fotográfus számára időkapszulává avanzsált. Az idősíkok egymásba csúsznak, a múlt harmonikusnak, bár rendkívül távolinak mutatkozik.
Az Erdő (Forest) (2000–2005) című munkájában gyerekkorában sokat látogatott erdejéről mesél, ezzel is tovább vizsgálva azt a látszólag örök sebet, amelyet a szeretett környezettől való távolmaradás okozott. Később városi miliőben készített portrésorozatokat, mint például a Lakók (Bewohner) (1994–1996) és a Nőnemű (Female) (1997–2000), amelyek az egyén és környezete kapcsolatát vizsgálják. A Lakók (1994–1996) című analóg gyűjtemény az európai városok urbánus környezetébe repít bennünket. Míg Rokytník szinte idilli, addig a többi város szigorúan strukturált tájként tárul elénk, ahol nemcsak a környezet, hanem lakói is (emberek és állatok) elszigetelt, elidegenedett „tárgyaknak” tűnnek. A modern „nyugati” világ szabadsága ellenére be vannak zárva a metropolisz dehumanizáló, élő organizmusába.
Nőnemű című művében Hanzlová önmagára, saját női személyiségére irányítja a figyelmét. Ez teremti meg azt a közeget, ahol később minden korú, nemzetiségű és foglalkozású nővel azonosulni tud. A nőiséget „az első olyan különbségnek” fogja fel, „amely kezdettől fogva rögzül az útlevelünkben, ez pedig alapvetően meghatározza későbbi életünket. Képei letisztultak, részletgazdag színvilággal és bensőséges történetmeséléssel keltenek bennünk hiányérzetet valami iránt, amiről eddig nem is tudtuk, hogy létezik.