Thomas Eakins, az emberi mozgás és anatómia fotográfusa

Thomas Cowperthwait Eakins (1844–1916) szinte egész életét Philadelphiában töltötte, napjainkban mégis világszerte ismert művészeti tevékenységéről és újításairól. Mindez azért lehet meglepő, mert fényképeit nem múzeumi bemutatásra szánta, családtagjairól és barátairól készített portréit, tudományos igényű képeit elsősorban oktatási segédanyagként használta fel. Bár leggyakrabban festőként és szobrászként határozta meg magát, fotográfiai tevékenysége szerves részét képezte művészeti és pedagógiai gyakorlatának, miközben a kortárs művészettörténet az Egyesült Államok egyik legjelentősebb vizuális alkotójaként tartja számon. Fényképei jelentősen meghatározták korának festészeti, illetve fotográfiai szemléletmódját, amellyel új irányt és máig ható támpontot adott a vizuális művészeteknek.

Thomas Eakins tanulmányait a Pennsylvania Academy of the Fine Artson kezdte 1861-ben, majd a Jefferson Medical College-ban anatómiai és boncolókurzusokat hallgatott, mivel sebész szeretett volna lenni. Később a festészet felé mozdult, és 1866 és 1870 között Párizsban tanult tovább, ahol Léon Bonnat francia festőművésztől elsajátíthatta az anatómiailag pontos rajzolást.[1] Amikor hazatért, és alma materében, a pennsylvaniai egyetemen tanított, már kifejezetten a fotográfia felé fordult, 1883-ban elkészítette legismertebb aktsorozata első fényképeit. A cél az emberi anatómia különböző nézőpontokból történő bemutatása volt, és bár az aktfotózásnál mindig ügyelt arra, hogy jelen legyenek felügyelők is, e vállalkozás aláásta oktatói munkáját, és később elbocsátották állásából.[2]

A szekvenciális mozgás és anatómia tanulmányozása során készített aktképei miatt többek negatív véleményét is magára vonta, a képek napjainkban szintén kettős megítélés alá esnek, viszont sok esetben a művészettörténetben betöltött úttörő szerepük is hangsúlyt kap. Eakins számára a fényképezés nem csupán a művészi kifejezésmód lehetőségét jelentette – bár festőművészként kétségtelenül nyitott volt a fotográfia művészeti felhasználására –, hanem a tudományos vizsgálódás eszközét is.

Az egyetemi munkájához kötődő képek mellett saját maga számára is készített fényképeket, ugyanebben az időszakban. Több száz portrét rögzített barátairól, családtagjairól. A fotográfus művei együttesen átfogó képet nyújtanak a 19. század végének és a 20. század elejének philadelphiai szellemi és társadalmi közegéről is, miközben a munkákban szintén jelen volt az akadémiai felvételeire jellemző, a részletes koreografálás elhagyásán alapuló szemléletmód.[7] Eakins a művészet, a tudomány, az orvostudomány és az egyház meghatározó szereplőiről több esetben festményeket is készített. Ezek a korában azért válthattak ki nagy figyelmet, mivel különös kettősséget mutattak: egyfelől az akkori diskurzusban szembeállított festészetet és fotográfiát egyszerre folytatta, másfelől szoros kapcsolatban állt a tudományos és egyházi körök egyes tagjaival is. Mindebben szerepet játszhatott, hogy a visszahúzódó művész tudatosan kereste sokféle ember – például lelki vezetők – barátságát.[8]

Az új módon készített fényképek azért is különültek el a korra jellemző stílustól, mivel más célokat szolgáltak, mint a 19. századi stúdióportrék. A felvételek a test anatómiai felépítésének alapos megfigyelését tették lehetővé, így saját egyetemi tanári praxisába könnyen beépíthette azokat. A rosszallások ellenére Eakins következetesen védelmezte az akttanulmányok létjogosultságát, különösen az informális, nem akadémikus környezetben készült felvételeket, amelyek fotográfiai életművének nagy részét alkotják. Álláspontja szerint az anatómiai és művészeti vizsgálódás nem volt köthető nemi szerepekhez vagy konvencionális elvárásokhoz.[9] E felfogásának gyakorlati következményei azonban súlyosak voltak, a képek tantermi használata végül ahhoz vezetett, hogy 1886-ban elbocsátották a Pennsylvania Academy of the Fine Arts oktatási igazgatói posztjáról.[10]

Eakins az elsők egyike volt, akik a fotográfia új műfaját használták anatómiai ábrázolás céljaira, számára a kamera az anatómiai rajzokhoz hasonló oktatási segédlet volt. A fényképezés így nem csupán a festményei előkészítésének eszköze, hanem önálló műfaj lehetett, amellyel önálló alkotásokat hozott létre. A számos, a mozgást, az emberi testet vizsgáló, vagy éppen a mindennapi philadelphiai életet megörökítő felvételei külön-külön is igen figyelemreméltóak, miközben a teljes fotográfiai életművel – amely összesen mintegy nyolcszáz fotográfiából áll – egyedülállóvá teszi. A modern amerikai művészettörténetben azért is kiemelkedő ez az alkotói teljesítmény, mivel mindez a következetes és folyamatos fényképezés iránti érdeklődésről is tanúskodik.