Vivian Maier nyomában: Angelo Rizzuto és a Little Old New York utcafotóinak krónikája
26 • 05 • 17 Kéri Gáspár Olvasási idő: 4 perc
Angelo Rizzuto élete az elszigeteltség és a monumentalitásra törekvő alkotóvágy különös határterületén mozgott. Halála után 60 000 negatívot hagyott a washingtoni Library of Congress fotóarchívumára, hogy megvalósuljon élete álma, egy New Yorkról szóló, mindent átfogó album megjelenése. A gyakorlatilag teljes ismeretlenségben alkotó fotográfust manapság egyre többen emlegetik Vivian Maier sajátos párhuzamaként, bár a nyilvánvaló hasonlóságok mellett legalább ugyanennyi ellentmondást is találunk a két alkotói stratégia között.
A fotográfia története időről időre felszínre hoz olyan életműveket, amelyek évtizedekig a teljes ismeretlenség homályában rejtőzködtek. A szicíliai bevándorlók gyermekeként a dél-dakotai Deadwoodban született Angelo Rizzuto (1906–1967) története kísértetiesen hasonlít Vivian Maieréhez, bár teljesen más belső motivációk mozgatták fotográfiai tevékenységét. Rizzuto, vagy ahogy fotóit gyakran szignózta, Anthony Angel, 1952 és 1964 között megszállottan járta New York utcáit, hogy rögzítse a város minden rezdülését, amitől hullámzó mentális állapotának gyógyulását remélte.
Rizzuto napirendje szinte rituális pontossággal ismétlődött minden egyes nap, ami nyomán máris eszünkbe juthat egy irodalmi és filmes analógia, a Paul Auster regényéből 1995-ben született Füst című film. Rizzuto minden délután két órakor elhagyta apró, Manhattan központjában lévő motelszobáját, majd gyakran az éjszakába nyúlva járta a keleti parti metropoliszt. Elsősorban a város fizikai változásai, az építkezések, valamint a felhőkarcolók tövében megnyilvánuló hétköznapi emberi sorsok érdekelték. Monumentális, Little Old New York munkacímen futó projektje valójában egyfajta enciklopédikus igényű dokumentáció volt; tudta nélkül is az amerikai streetfotó legerősebb, akkoriban kialakuló gyakorlatát követve.
Felvételein a tömeg gyakran arctalan masszaként jelenik meg, amiből csak egy-egy tekintet villan elő. Ez a fajta távolságtartás és éles megfigyelőképessége tette Rizzutót a korszak egyik legizgalmasabb utcai fotográfusává, még ha erről kortársai semmit sem tudtak – ahogy sokáig az utókor sem. Rizzuto valójában végtelenül magányos alak volt, aki társas és emberi kapcsolatait tekintve a társadalom peremén egyensúlyozott, miközben mély emberismeretről tanúságot tevő vizuális hagyatéka a kor meghatározó krónikásai közé emeli. Munkásságának legmegrázóbb részét az önportrék alkotják, mivel minden egyes tekercse utolsó képkockáján saját magát örökítette meg. Míg Vivian Maier önreflexiói többnyire játékosak, valamint ösztönös és izgalmas kompozíciós kísérleteknek tűnnek, addig Rizzuto felvételei önmaga pszichológiai drámájának stációit rögzítik. Önportréi a fotográfiai önmegfigyelés legnyersebb példái közé tartoznak, amivel a kamera előtt próbálta bizonyítani létezését egy olyan világban, amelyben egyre kevésbé talált kapaszkodókat.
Angelo Rizzuto 1967-ben bekövetkezett halála előtt hagyatékát a Kongresszusi Könyvtárra hagyta. Ötvenezer dolláros megtakarítása mellett hatvanezer negatívot és tízezer nagyítást bízott az intézményre. Végakaratában kikötötte, hogy az összegből egy könyvet kell megjelentetni a munkáiból. Az intézmény évtizedekig tanácstalanul állt a hatalmas mennyiségű, rendezetlen anyag előtt, majd a fordulatot évtizedekkel később Michael Lesy fotótörténész hozta el, aki a 2000-es évek elején kezdett foglalkozni az archívummal. Angel's World: The New York Photographs of Angelo Rizzuto című, 2005-ben megjelent kötete végül kontextusba helyezte ezt a sok szempontból tragikus életművet.
A PetaPixel és más szakmai orgánumok elemzései rávilágítanak arra, hogy Rizzuto fotográfiai életműve a technikai tudatosság és a kényszeres rögzítési vágy különös keverékeke. Képei kompozíciós szempontból gyakran hibátlanok, még legzavarosabb életszakaszaiban is megőrizte vizuális éleslátását. A fotográfiák mindeközben arra is emlékeztetnek bennünket, hogy az alkotás gesztusának nemegyszer terápiás funkciója van. Noha Rizzuto életében elmaradt az elismerés, ma a Library of Congress egyik meghatározó hagyatékaként tekinthetünk munkáira. New Yorkról alkotott sajátos víziója egyszerre monumentális és fájdalmasan intim vallomás egy olyan kiemelkedő képességű autodidakta fotográfustól, aki mindvégig magányosan létezett a nagyvárosban.