Hortoványi István (1943–2024) a Képző- és Iparművészeti Gimnázium elvégzése után festőnek tanult a Képzőművészeti Főiskolán, majd a diploma megszerzése után grafikusként kezdett el dolgozni. Már fiatalon természetessé vált számára a különböző képalkotó eszközök használata, grafikusként pedig a nyomdai előkészítés, a fényszedés, a tördelés és a sötétkamrai munka technikai folyamatait is elsajátította. Fotográfiát intézményes keretek között nem tanult, ugyanakkor művészettörténeti tanulmányai alapvetően meghatározták képi gondolkodását: a kompozícióról, az arányokról és a kép belső ritmusáról szerzett ismereteit tudatosan építette be munkáiba. A fényképezés felé elsősorban szakmai és minőségi szempontok terelték. Grafikusként gyakran dolgozott mások által készített fotókkal, amelyekkel nem annyira technikai, mint inkább kompozíciós és szemléletbeli problémák miatt kellett sokat küzdenie. Ezért döntött úgy, hogy maga kezdi elkészíteni a munkáihoz szükséges felvételeket. A fotográfia ekkor már nem volt teljesen ismeretlen számára, hiszen korábban kiállításokhoz grafikus és tónusos reprodukciókat is készített. Első komolyabb fényképezőgépe egy 6×9-es Linhof volt, amelyet Soós Andrásnál vásárolt.
Pályája kezdetén olyan, mára megszűnt magyar ipari vállalatoknak dolgozott, mint a Forcon és a Magyar Acél- és Vasárugyár; első jelentősebb munkái fémmegmunkáló szerszámokról készített tárgyfotók voltak. A tárgyfotográfiában elsősorban az foglalkoztatta, hogyan lehet megtalálni és kiemelni egy tárgy legérdekesebb tulajdonságait, miközben a képnek egyszerre kell közvetítenie az adott termék vagy terület általános karakterét és az egyedi tárgy sajátosságait. Számára minden megbízás egyben saját alkotói problémát is jelentett: a megrendelői feladat mögött mindig kijelölt magának egy személyes szakmai kérdést, amelynek megoldása szerinte jobbá tette a végeredményt. Riportfotográfiával soha nem foglalkozott, hiszen alapvetően előre elgondolt, megkonstruált képekben gondolkodott. Ugyanakkor közel álltak hozzá azok a területek – például az építészet és a design –, ahol a fotográfusnak nemcsak technikai és kompozíciós fegyelemre, hanem empátiára is szüksége van ahhoz, hogy megértse és képpé formálja egy másik alkotó gondolkodásmódját. Olyan képeket igyekezett létrehozni, amelyek nemcsak pontosan megmutatják tárgyukat, hanem átélhetővé és beláthatóvá is teszik. Technikáját mindig az adott feladathoz igazította. A mozgásosabb, gyorsabb munkáknál 6×7 cm-es formátumot használt, míg a statikusabb felvételeknél elsősorban 4×5 inches kamerával dolgozott. Utóbbi esetében különösen fontosnak tartotta, hogy a nagy méretű fényképezőgép, az objektívek és a nagy formátumú nyersanyag kínálta lehetőségeket a lehető legteljesebben kihasználja. A technikai választás tehát számára soha nem önmagáért való kérdés volt: mindig annak rendelte alá, hogy az adott feladat milyen képi megoldást kíván.
