Mi marad meg valójában a kiállításból, ha a telefonunk emlékezik helyettünk?
26 • 08 • 05 Sas Liza Olvasási idő: 2 perc
Valóban jobban emlékszünk arra, amit lefényképezünk egy múzeumban vagy éppen ellenkezőleg? Egy kognitív pszichológiai kutatás szerint a telefonunkra bízott emlékek gyakran a saját emlékezetünk rovására mennek, de az sem mindegy, hogyan használjuk a kamerát.
Van valami szinte gyerekes mohóság abban, ahogyan a szépséghez viszonyulunk. Amikor a múzeumban szembejön egy letaglózó látvány, az első reflexünk nem a csöndes szemlélődés, hanem a birtoklási vágyunk: azonnal kell egy digitális másolat, egy csalhatatlan bizonyíték arról, hogy ott voltunk, láttuk és az élmény a miénk lett. Ez a mozdulat ma már gondolkodás nélküli automatizmus, a kattintás után pedig megnyugodva süllyesztjük el a készüléket a zsebünkbe, mintha magát a pillanatot mentettük volna meg az enyészettől. Később ezek a fotók többnyire láthatatlanul, elfeledett digitális porcicákként halmozódnak a tárhelyen, miközben az eredeti megélés helyén csak a képernyő emléke marad. A kérdés már csak az, hogy miközben egy külső memóriát gazdagítunk a képeinkkel, nem a saját belső emlékezetünket szegényítjük-e el?
Ez a rituálé ugyanis nem marad következmények nélkül a megélésre nézve. Linda A. Henkel, a Fairfield Egyetem kognitív pszichológusa pontosan ezt a jelenséget vizsgálta meg a gyakorlatban, amikor múzeumlátogatók emlékezeti mintázatait térképezte fel. Kutatása rámutatott, hogy a kamerán keresztül történő megfigyelés paradox módon halványítja a közvetlen tapasztalást. Amikor rákattintunk az exponálógombra, vagy elővesszük a telefonunkat, az agyunk tudat alatt fellélegzik, és a rögzítés feladatát azzal a lendülettel át is ruházza a technológiára. A telefonunk így egyfajta külső memóriachip, és mivel tudjuk, hogy megőrzi a látványt, a saját elménk már kevésbé igyekszik finom részletességgel kódolni a tárgy formáját, textúráját vagy környezetét. Ezt a memóriacsökkenést a szakirodalom találóan „photo-taking impairment effect”-ként, azaz a fotózás okozta emlékezeti károsodásként azonosítja.
0103
Fotó: Balogh Viktória: Gerhes Gábor Der Plan kiállításának megnyitója a Mai Manó Házban
A kísérlet ugyanakkor egy kulcsfontosságú kivételt is feltárt, amely valamelyest finomítja ezt a képet. Ha a látogató nem csupán általánosságban, rutinszerűen kattint, hanem céltudatosan ráközelít a műtárgy egy konkrét, apró részletére, a hatás megfordul. A zoomolás, a fókusz szűkítése ugyanis mentális fókuszként is működik, így ilyenkor a figyelem nemhogy lankad, hanem épp ellenkezőleg, elmélyül. A részlet kiemelése megköveteli a vizuális feldolgozórendszer aktív részvételét, így a szelektív rögzítés során a tárgy egésze is jobban rögzül a belső emlékezetünkben. A telefon tehát nem törvényszerűen a felejtés eszköze, csupán a használat mikéntje határozza meg, hogy digitális archívumunk gazdagodik-e, vagy saját jelenlétünk szegényedik.
