„A kép felháborítja a nőket, dühösek lesznek tőle. Azt mondják: »Az a szegény nő! Az lenne a normális, hogy a fenyegetettség érzete nélkül járjunk-keljünk.« A lehető legkedvesebben el szoktam magyarázni ilyenkor, hogy egyáltalán nem éreztem félelmet. Szó sem volt veszélyről, mert azok teljesen más idők voltak.”
Hiroshi Sugimoto 1976-ban kezdte el a Theaters című sorozatát régi amerikai filmszínházak és autósmozik fényképezésével. Akkor még csak 28 éves volt, és már egy ideje olyan projekteken dolgozott, amelyekhez különböző időtartamú expozíciókra volt szükség. Nagy formátumú fényképezőgépét és az éppen futó film vetítőjét fényforrásként használva Sugimoto teljes mozifilmeket örökített meg egyetlen állóképben. Minden egyes egész estés film eredménye egy világító fehér doboz volt, amely finoman megjelenítette az összes lefényképezett tér építészeti részleteit.
Az Annie Leibovitz At Work című album azt mutatja meg, hogy a világhírű fotóművész hogyan készíti a képeit. Leibovitz nem csak azokat a fiatal fotográfusokat és olvasókat szólítja meg, akik érdeklődnek a fotográfusok tevékenysége iránt, hiszen valószínűleg minden olvasó le lesz nyűgözve ettől a gazdagon bemutatott fotográfiai anyagtól. Az albumba került témák közé tartozik a fotóriporteri- és stúdiómunka, a táncosok és sportolók fényképezése, az írókkal való munka, valamint az analógról a digitális fényképezőgépekre történő átállás bemutatása. A könyv eredetileg 2008-ban jelent meg, és jelenleg is Leibovitz legkeresettebb könyve. Az album az archive.org oldalon online is elérhető.
A program tudása a 2021 előtt tanult dolgokra korlátozódik, és egyes válaszai elavultak lehetnek. Nehéz belőle konkrét véleményt kicsikarni, így a „Ki a legjobb…” típusú kérdésekre is sokszor egymásnak ellentmondó válaszok érkezhetnek. Ennek ellenére nemrég a Reddit Leica subjában megjelent egy hír, hogy a ChatGPT összeállította minden idők 20 legjobb fotográfusának, a 20 legjobb street fotográfusnak, valamint a 20 legjobb, Leicával dolgozó alkotóinak listáját.
Cikkünkben összegyűjtöttünk nyolc olyan turisztikai látványosságot, ahol a fényképezőgépet biztosan a zsebben kell tartani. Van, ahol kulturális, vallási, vagy éppen örökségvédelmi okokból tiltják, hogy a turisták megörökítsék a neves tájakat, épületeket, szobrokat vagy síremlékeket, de olyan is akad, ahol maga a látvány jogvédett.
100 éve született Marc Riboud, aki annak a fotográfus generációnak tagja, amely a második világháború utáni időszak idején a humanizmus középpontba helyezését tekintette munkája lényegének.
A számos nyelvtudása mellett Morath termékeny napló- és levélíró is volt; a szavak és képek iránti kettős tehetsége különlegessé tette őt kollégái között. Morath sokat és gyakran szórakoztatóan írt fotográfiai témáiról. Bár életében ritkán publikálta ezeket a szövegeket, a posztumusz kiadványok munkásságának főleg erre az aspektusára összpontosítottak.
A tizenkilencedik század második felében az információáramlás felgyorsítása komoly kihívást jelentett. Több helyen – például Magyarországon is – az évszázad végén már működtek hírügynökségek és távirati irodák. A napilapok és más újságok, majd a rádiók gyakran használták ezeket, hogy az ország és a világ híreiről több információhoz jussanak, majd azokat közreadhassák.
Itthonról nézve irigylésre méltó problémával szembesült a brit közélet, miután egy Twitter bejegyzés nyomán a sajtót is letaroló, még III. Károly koronázását is elhomályosító parázs vita bontakozott ki arról, hogy a nálunk is használatos, közúti ellenőrzést jelző tábla ikonja vajon tényleg egy klasszikus, 19. századi harmonika kihuzatos fényképezőgépet ábrázol?
Bár művészete szemléletmódjában rokonítható volt Cartier-Bressonéval távol állt tőle a purizmus, nem ragaszkodott munkamódszerhez sem: egyaránt jelen volt a türelmes, a környezetébe beolvadó, a megfelelő pillanatért órákig várakozó utcai fotográfus, és a felvételeket, nyersanyagokat szétbontó, átíró laboráns, manipulátor.
1873. május 13-án született Léon Gimpel, francia fotográfus, aki a fotótörténet nagykönyvébe azzal írta be magát, hogy ő volt a világon a legelső fotóriporter, akinek egy francia képesújság (L’Illustration) színes nyomtatásban jelentette meg fényképeit.
Bár rengeteg felvétele volt, Girault de Prangey életében egyszer sem mutatta meg és sohasem állította ki fényképeit, melyeket meglepő módon csak az 1920-as években fedeztek fel birtoka raktárában, és csak újabb nyolcvan évvel később, a kétezres évek elején váltak ismertté, amikor 2003 májusában a Christie’s londoni árverésén a katari Saud Al Thani sejk 922.488 dollárért vásárolta meg egyik Athénban készült dagerrotípiáját, mely a Zeusznak szentelt templom megmaradt oszlopait ábrázolta.
A világhírű fotó a Pó völgyében élő Lusetti családról készült, melyen az anya, Anna Spagiari Lusetti, és öt fia látható. Kevésbé ismert tény, hogy a csoportkép mellett több verzió is készült a család tagjairól. Ismerünk olyan képet, ahol az anya és egyik fia külön is modellt álltak Strandnek, és olyan változat is készült, ahol az anya négy gyermekével áll az ajtóban, sőt olyan portré is ismert, ahol csak az egyik fiú látható.
2006 tavaszán és nyarán hat fotográfus és több száz önkéntes, művész és szakértő több ezer órát töltött azzal, hogy egy használaton kívüli, dél-kaliforniai katonai repülőgép-hangárt óriási kamerává alakítson át. A cél egyetlen fekete-fehér fotográfia elkészítése volt – messze a valaha készült legnagyobb.
A magyar származású Stefan Lorant zsebmagazinja, a Lilliput 1937. június 16-án jelent meg először Angliában. A 240 oldalas zsebkönyv gyorsan népszerű lett, ám a cikkek közül a képpárokat bemutató rovat lett a legsikeresebb, így 1940-ben egy külön könyvben is megjelent 101 képpár. A kiskönyv bevezetője magyar nyelven most először olvasható el.