A magyar fotográfia történetének egyik legjelentősebb alakja Berekméri Zoltán, aki az 1940-es évektől a ’80-as évek végéig alkotott. Tragikus életének számos pontja ismert és feltárt, azonban sorsának művészetéhez alig van köze: képein egy sajátságos világ bontakozik ki, amelyben a tiszta kompozíció, a fotográfiai hagyományok iránti tisztelet és egy különös „belső monológ” játssza a főszerepet.
A hagyományteremtő, 2020-ban elindított szavazás után idén is arra voltunk kíváncsiak, hogy a fotográfiához köthető szakemberek véleménye alapján melyek voltak 2022 legfontosabb hazai fotókiállításai. A rangsorban a történeti és a kortárs fotográfia területéről egyaránt találhatunk alkotókat, és a fotográfiai stílusok is a médium sokszínűségét bizonyítják. Az elmúlt évekhez hasonlóan a lista élére ismét egy világhírű fotóművész kiállítása került.
A Közvetlen történelem. Juhan Kuus életműve című kiállítás január 15-ig látogatható a Mai Manó Házban. Hat kulcsképet mutatunk be a tárlat közel százötven munkája közül, amelyek mentén jobban megérthető a lázadó és nem mindennapi munkamódszerrel dolgozó dél-afrikai fotóriporter munkássága.
A Mai Manó Ház Képes Beszéd elnevezésű eseményén 2-2 fiatal alkotó portréján keresztül vizsgálják a kortárs magyar fotográfia különböző aspektusait. A fotográfusok megszállottsága mellett felvillantják a szokatlan formátumok, az eltérő alkotói módszerek vagy az ábrázolt műfajok széles skáláját is.
A Mai Manó Ház Képes Beszéd elnevezésű eseményén 2-2 fiatal alkotó portréján keresztül vizsgálják a kortárs magyar fotográfia különböző aspektusait. A fotográfusok megszállottsága mellett felvillantják a szokatlan formátumok, az eltérő alkotói módszerek vagy az ábrázolt műfajok széles skáláját is.
Zsilákék New York utcáin futottak össze André Kertésszel, aki ezt követően egy hétig fényképezte a cirkuszi társulat próbáit és előadásait, valamint egy közös kiállításlátogatást a MoMA-ban. Ezek a képek évtizedekig egy fiókban lapultak, ám Baki László kurátori munkájának köszönhetően most végre a nagyközönség is megismerheti az eddig ismeretlen Kertész-anyagot.
Drozdik világába belépve el kell fogadnia a művész saját játékszabályait, és átadnia magát annak, amit a művész a Kaland a technos dystopiumban: Szellemi Kaland című írásának ötödik pontjában így fogalmaz meg: „Kaland: a rétegek feltárása és az újjárendeződő vagy éppen kaotikussá váló jelentések öröme.”
Drozdik Orsolyára egyszerre szokás a magyarországi feminista, posztfeminista, látens feminista vagy implicit feminista művészet megteremtőjeként hivatkozni. A terminológiai kavalkád oka, hogy pályájának 1970-es évekbeli, magyarországi indulásakor az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában már a művészeti praxis és az akadémiai közbeszéd szerves részeként létező feminizmus, és általában a társadalmi nemekkel foglalkozó mozgalmak és elméletek a keleti blokk országaiba nem jutottak el.
Violette Cornelius és Ata Kandó munkássága rendkívüli fontos volt az 1956-os forradalom képi láttatásában és jelentőségének elismertetésében, illetve az 1956-os magyar menekült helyzet dokumentálásában. A PaperLab Galériában látható válogatás Ata Kandó gyerekekről készített érzékeny portréit mutatja be, ahol a tekintetek többet mondanak minden szónál.
A PaperLab Galériában megrendezett tárlat Reismann János 1959-ben Szardínián készített képeiből válogat. Annak idején a szintén a kor progresszív irányzatait követő olasz festővel és íróval, Carlo Levivel közös kiadványt is készítettek, Italien címmel.
A Mai Manó Házban látható kiállítása kapcsán Roger Ballen fotóművésszel beszélgettünk az életművéről, az inspiráló fotográfusokról, a képei pszichológiai erejéről és a modelljeihez fűződő viszonyáról is.
A Mai Manó Házban megrendezett kiállításon 85 fotó látható, melyekből Roger Ballen kérésünkre ezúttal hetet választott ki és fűzte hozzájuk gondolatait, melyek – egy takeover keretében – a Mai Manó Ház Instagram oldalán jelentek meg.
De miért lett ennyire meghatározó és kiemelt az ikreket ábrázoló kép? Ballen egyedi és jellegzetes formanyelve és művészi eszköztára az, ami ebben kapaszkodót nyújthat. A fotográfus több megszólalásában, munkáiról készült videóiban is felhívja a figyelmet arra, hogy ő fényképeket készít, ezzel azt képviselve, hogy a fotók önmagukban, a mögöttük eltűnő történelmi háttér és tudás nélkül is meg kell, hogy állják a helyüket.
Fejér Ernő fényképein keresztül szembesülni a késő Kádár-kor „éjszakai oldalával” olyan, mint egy Méhes László Langyosvize utáni hirtelen jött hidegzuhany. Egyszerre kijózanító, kábító, dezorientáló: a korszak ismerős-banális világa egyszer csak kísérteties idegenségként áll előttünk, míg a biztos fogódzókat elnyeli a terjengő köd, amely mintha e langyosvízből képződött volna.
A Múzeumok Éjszakáján idén is számtalan program kel versenyre a látogatók kegyeiért. Hadd ajánljunk most néhány olyan eseményt, amely fotográfusokkal, fotográfiával és annak társművészeteivel tűnik ki az események sokaságából.