„Amikor van időnk, akkor a fotográfiák elkezdenek beszélni” – interjú Isabel Muñozzal a Mai Manó Házban látható OMEGA című kiállítása kapcsán

Szakmai tanulmányait tekintve Madrid számít a kiindulópontnak, de talán New York volt az a város, ahol számos történeti, illetve archaikus fotóeljárást tanulmányozva elkezdett rátalálni saját vizuális kifejezésmódjára. Ez az útkeresés szorosan összefügg az emberi test ábrázolásának vágyával. Mesélne nekünk erről az időszakról?

A test és a tánc számomra igazából csak ürügy arra, hogy olyan témákról beszélhessek, amelyek foglalkoztatnak. Már tizenhárom éves korom előtt nagyon érdekeltek az emberi kapcsolatok; a szerelem, a gyűlölet, valamint a hatalomhoz való viszonyunk. A megrögzöttségeink ezekben az összefüggésekben egész életünkben végigkísérnek bennünket. Az érdekel továbbá, hogy honnan hová tartunk, és hogy milyen úton jutunk el valahová. De foglalkoztat a tisztelet is, amit a másik iránt tudunk tanúsítani. A szakmából nagyon sok mindent megtanultam már Madridban, ahol akkoriban még csak egyetlen fotográfiaképzés működött. Végül úgy kerültem az Egyesült Államokba, hogy azok a régi technikák kezdtek el érdekelni, amelyekkel az akvarellpapírhoz hasonló érzékiséget tudom hozzáadni a fotográfiáimhoz.

Munkáit szemlélve, folyamatosan felmerül bennem egy irodalmi, művészettörténeti párhuzam: ez pedig a mágikus realizmus, ami elválaszthatatlan a spanyol ajkú világtól. Olyat azonban ritkán látni, hogy egy alapvetően objektív képalkotásra szánt médium, mint amilyen a fotográfia, ennyire erősen szólaljon meg a valóság és a spiritualitás határterületén.

Abban az értelemben teljesen egyetértek ezzel a megközelítéssel, hogy mindez valóban jelen van a képeimben. Másrészt, továbbvíve ezt a gondolatot; amikor van időnk, akkor a fotográfiák elkezdenek beszélni. És minél több időnk van, a képek annál többet mesélnek számunkra a rejtett történetekből.

Beszélgetésünk aktualitását a Mai Manó Házban látható OMEGA című kiállítása adja, melynek az az egyik különlegessége, hogy az itt kiállított polaroidokat először a budapesti közönség láthatja. Mint számos archaikus technikával készült fotográfia, úgy egy polaroidkép is egyszeri és megismételhetetlen. Akárcsak az idő, valamint az élet visszafordíthatatlansága. Azé az időé, amely talán az egyik legfontosabb szervezőeleme mostani tárlatának, az OMEGÁ-nak. Mire számíthat a Mai Manó Házba érkező látogató, ha belép a kiállításra?

Egyrészt valóban, a polaroid egy archaikus megörökítési mód, amely itt és most kapcsolódik a fotográfia történetéhez. Ugyanúgy, ahogy a kiállításnak otthont adó épület is. És hogy mit láthatnak a Budapestre látogatók egy spanyol fotográfus kiállításán, aki Mai Manóhoz hasonlóan negyven éven át kutatta azokat a technikákat, amelyekkel egy láthatatlan világot mutathat meg a lehető legnagyobb tisztelettel? Azt az országokon és kultúrákon átívelő világot láthatják most, amely az életről, az örömről és a fájdalomról szól. A digitális világ előtt a polaroid volt az a technika, amellyel a pillanatképeket előre meg lehetett nézni, illetve tesztelni, kísérletezni lehetett vele. És ha megnézi azt a harminchárom polaroidot, amik most ki vannak állítva, akkor azt fogja látni, hogy ezek a képek mind-mind olyan történetek, amelyeket emelt fővel viselnek szereplőik. Ezek lehetnek szenvedéstörténetek, vagy az élet látható, napos oldalának a krónikái. Azt hiszem, hogy a kiállítás azt mutatja meg, hogy a világon mindenhol ugyanúgy szeretünk, és ugyanúgy szenvedünk; és ez a határoktól teljesen függetlenül így van.