Mit nézzünk májusban? – A Punkt fotókiállítás ajánlója

A Petőfi Népe 1956-os alapítása óta a lapnak dolgozó fotográfusok a megyei események ezreit örökítették meg. A digitális technika térnyerése előtt filmnegatívokról nagyított papírképekkel dolgoztak a fotórovatnál. Az évtizedek alatt összegyűlt papírképek jelentős része ma már a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum anyagát gyarapítja. A kiállítás a két évvel ezelőtti Megyei Körkép 70+ című tárlat folytatása. Az átfogó válogatás hatvankét képen keresztül mutatja be nyolcvanas–kilencvenes évek mindennapjait, Kecskemét és a megye eseményein keresztül. A kilencvenes évekhez érkezve a Petőfi Népe hasábjain az olvasó az intézmények átadása és a fejlődés bemutatása mellett az egyre jelentősebb gazdasági nehézségekkel is találkozhatott, bolt- és üzembezárások képében. A kor és hétköznapjainak megítélése a befogadóra hárul, aki személyes emlékein keresztül ad igazi tartalmat az itt látott képeknek.

A MÚOSZ Fotóriporterek Szakosztálya által meghirdetett 42. Magyar Sajtófotó pályázatra 250 fotográfus, 2470 pályaművel jelentkezett, a beküldött képek száma 6801 volt. A 2024. február 15-én a Magyar Újságírók Országos Szövetsége székházában megrendezett eseményen összesen 16 kategóriában hirdettek ki nyertest a nemzetközi zsűri tagjai, akik több különdíjat is kiosztottak. A két fődíjas nevét a 42. Magyar Sajtófotó Kiállítás megnyitóján hozták nyilvánosságra.

„Én festőnek tanultam, és ezzel az attitüddel nézem a világot. A feladatomnak tekintem, hogy a társadalom- és kultúratudományi kutatásokon alapulva a vizuális nyelvezet változását is lekövessem, tanulmányozzam. A modern társadalom globális, regionális és lokális megragadása a célom. A modernizáció lefolyása legyen bármilyen hirtelen, drámai vagy gyökeres, a portréábrázolásban létező kulturális, művészeti és vallási hagyományokat teljes egészében nem tudja azonnal megváltoztatni. A hagyományok és a modernitás keveredése során létrejövő portrék ennek a folyamatnak a rituáléját, pompáját és képvilágát láttatják." – vallja Kemenesi Zsuzsanna fotográfus, kommunikáció kutató, akinek Nyírfafejek című sorozata sorsokat, arcokat, temperamentumokat ábrázol: embereket, akik a legfinomabb eszközökkel élnek a legdurvább sors ellen. S egy szalmaszállal védenek ki viharokat. A lét minden lehetőségével, térrel és idővel léteznek, mély bölcsességgel és üde mámorossággal, könnyedséggel.

"Keresem a rendet a világban, a látható és a bennem élő belső képek találkozása érdekel. Ha rátalálok, mindent megteszek annak zavarmentes rögzítése érdekében. Ha mégis zavart érzek, nyitott vagyok arra, hogy azt alkotói képzeletem átalakítsa. Munkáim így gyakran metaforikusan mutatják meg a kép témájáról bennem élő ideát és a harmóniáról, harmonikusról alkotott kulturális kollektív képünk szintézisét." Tímár Péter a hazai neoavantgárd fotográfia legjelentősebb alkotóinak egyike. Permutáció című kiállítása a VILTIN Galériában a múlt és a jelen tükrében válogat életművének fontos állomásaiból. A művész egyéni karakterű látásmódja elsősorban az úgynevezett képzőművészeti indíttatású fotográfiáin nyilvánul meg, amelyben "kedvelt műforma volt, hogy a művészek a szekvenciákat mátrixba rendezik, a sok apró részletből egy nagy egységet építenek. Mátrixként összeállított képsorok jellemzik Tímár Péter '70-es évek közepén készült munkáinak egy részét is." - írja Szilágyi Sándor. Permutációba rendezett három darab húszképes tablója, A hivatal fantomja I-III. felületét szemünk folyamatosan pásztázza és keresi a lineáris összefüggést a képek között. Ezt az automatizmust zavarja meg az organikus rendezés és az egy-egy ismétlődő kép jelenléte. A 5x4-es struktúrába illesztett fotók narratívájának műveleti szabálya így matematikai megközelítéssel nehezen leírható, ugyanakkor fizikai (kvantumállapot) és filozófiai értelemben (egzisztencializmus, egzisztenciálék: az emberi élet) figyelemreméltó képi kísérletnek tekinthető.

A FotóFalu megálmodója Telek Balázs fotóművész, akinek örökségével felesége, Halász Gabi odaadóan bánik. A FotóFalu a 2007-ben megalakult ArtBázison folyó műhelymunka szerves folytatása – egy hely, ahol megnyílik a fotográfia univerzumának kapuja, és élménnyé lesz a kíváncsiságra, művészi kreativitásra és gondolatiságra épülő fénnyel írott képalkotás. Az egyhetes, nyaranta megrendezésre kerülő táborok során 8-10 kis létszámú kurzus indul a fotográfia különböző ágazatait feldolgozó tematikákban. Az elmúlt 15 év 143 napján közel 70 művésztanár és előadó segítette az eddig a táborokban megfordult több mint 600 résztvevő alkotó tevékenységét.

Az osztrák fotográfus, Reiner Riedler 2004-ben elindított Fake Holidays című sorozata a társadalmunk konzum szokásairól, azon belül a szabadidő eltöltéséről, a vakációról szól. A minél egzotikusabb és fantasztikusabb, annál jobb elve alapján készült szabadidőközpontok giccses építészeti világa ál-desztinációk létrehozásához vezetett, a valós helyek szürreális másolataihoz, amelyeket Riedler játékos és olykor harsány, ironikus látásmódjával örökített meg. Ha a vágyaink elérhetetlenek, gyakran a szimuláció veszi át szabadidőnk és nyaralásunk helyét. Képzeletbeli teremtett világok jönnek létre, hogy az élményt, reprodukálható árucikként kínálják nekünk. Bár ezeknek az igény szerinti kalandoknak a minősége néha meglehetősen kétesnek bizonyul, egy dologra mégis rávilágít: az emberek mindennapi életének alapjául szolgáló vágyakra és álmokra. Reiner Riedler küldetésének tekinti, hogy feltárja az élményparkok és az őket látogató emberek új világát. Fake Holidays című dokumentarista projektje – mint egy tanulmány – rávilágít a mai fogyasztói kultúra vívmányaira, tele ironikus ellentmondásokkal. – írta Mucsy Szilvia, a kiállítás kurátora.

Ki ne látta volna tankönyvében a szomorú tekintetű Arany, az igéző Ady, a dendi Kosztolányi vagy a vigasztalhatatlan Juhász Gyula fotográfiáját? Az író arcképeken – a tekintetekbe kapaszkodva – mindig azt kutatjuk, hogy a pózokon át közelebb kerülünk-e az alkotókhoz. E jól ismert képeket a PIM fotógyűjteménye őrzi. A múzeum az elmúlt hetven évben nagy hangsúlyt fektetett a magyar íróportrék, ezen belül a fotográfiák gyűjtésére. Az áprilisban nyíló kiállítás válogatás a Művészeti, Relikvia- és Fotótár 40 ezer darabos írói ikonográfiai kollekciójából,amely sajátos keresztmetszetet nyújt az irodalom jeles szereplőiről éppúgy, mint a magyar fotótörténet kiemelkedő alkotóiról. Az első ősfényképektől a digitális nyomatokig hosszú út vezetett, ezalatt nemcsak a technika változott, de a fotográfusok szemléletmódja is átalakult: a merev beállításoktól a természetességig, a külsőségektől a lélekábrázolásig jutott el. A kiállítás felépítése rendhagyó, azonos főcím alatt két önálló, időben egymást követő tárlat szerepel. Az első tárlaton (2024. április 27. – június 23.) az archív írói arcképekre fókuszálunk, a másodikon (2024. június 27. – december 15.) a múzeumi fotósok – Berekméri Zoltán, Flesch Bálint, Bókay László, Dobóczi Zsolt, Belicza László Gábor, Gál Csaba és Birtalan Zsolt – munkája során készült íróportrékra kerül a hangsúly.

„Szeretem megélni az intimitást, hatalmas igényem van rá, de nem olyan egyszerű ehhez a megfelelő partnert megtalálni. Ezért tesz boldoggá, mikor azt látom, hogy emberek egymásra találtak, figyelnek egymásra, szeretetet adnak és kapnak, jól érzik magukat egymással, merik megélni ezeket az érzéseket a nyilvánosság előtt is.” Bertók Kriszti hivatalosan – és hivatásosan – partifotográfus volt, valójában azonban sokkal, de sokkal több. Képeinek intim báját az adja, ahogy a világhoz, az emberekhez állt; erről szól ez a 2022-es idézet is. Krisztinek alig pár év adatott fotográfusként, de napról napra, buliról bulira egyre bátrabb, érettebb és mélyebb képeket és sorozatokat alkotott. Első – és életében utolsó – önálló kiállításán már egyértelmű volt, hogy nagy jövő vár (várt volna) rá a fotóművészet és a dokumentarista fotó határmezsgyéjén. Hogy mekkorára nőtt volna az életmű, azt sajnos csak találgatni tudjuk. A 25 évesen, tavaly elhunyt fotográfus képeiből most a Nyolcésfél Alkotótér hetedik emeleti nagytermében rendeznek kiállítást fotográfus társai.

Hogyan gondolkodhatunk a háborúról és annak ábrázolásáról? Emeric Lhuisset több mint 20 éve foglalkozik ezekkel a kérdésekkel; Théâtre de guerre (A háború színháza) című sorozatában 2010 és 2012 között egy kurd gerillacsoport mellett vizsgálta a konfliktus színpadra állítását és dramaturgiáját, míg a Last Water War című projektje 2016-ban Dél-Irakban egy eljövendő háborút kísérelt meg bemutatni. 2016-2017-ben szembesült azzal, hogy a számos törökországi kurd városban zajló felkelésről teljesen hiányoznak a képek, és rájött, hogy egy kép nélküli konfliktusnak a világ szemében nincs létjogosultsága. Ezért nekilátott, hogy ikonográfiával ruházza fel a konfliktust. Mindeközben megpróbálta megkerülni a török kormány cenzúrázási folyamatát, hogy a történelem újraírásáról és a kitörléséről beszéljen e terület viszonylatában.