Egy négyfős rablócsoport, akik közül legalább az egyiküknél fegyver volt, november utolsó hétvégéjén 178.000 dollár értékű fényképezőgép-felszerelést rabolt el, továbbá 20.000 dolláros kárt okozott egy San Franciscó-i Union Square közelében található Leica boltban.
Yuka Yamaji, a Phillips aukciósház európai fotóosztályának vezetője és a világhírű divatfotográfus, Ellen von Unwerth beszélgettek a művész Polaroiddal való hosszú távú kapcsolatáról. Az interjú magyar nyelven kizárólag a Punkton olvasható.
189.000 dollárért kelt el New Yorkban a Philips őszi aukciójának legdrágább tétele, amit az egyik legelső panorámafotóként tartanak számon. Ritkaságnak számít technikája miatt is – Fardon nedves kollódiumos eljárással dolgozott, és papírra kontaktolt már akkor is felvételeket, amikor még a dagerrotípia volt az uralkodó fotográfiai technika.
Zsilákék New York utcáin futottak össze André Kertésszel, aki ezt követően egy hétig fényképezte a cirkuszi társulat próbáit és előadásait, valamint egy közös kiállításlátogatást a MoMA-ban. Ezek a képek évtizedekig egy fiókban lapultak, ám Baki László kurátori munkájának köszönhetően most végre a nagyközönség is megismerheti az eddig ismeretlen Kertész-anyagot.
A tárlat laza kronológia mentén követi végig a fotóművész pályafutását, a ’80-as évekbeli kísérletektől kezdve, a legújabb, eddig soha nem látott alkotásokig. Tillmans eddigi több mint harmincéves tevékenysége során folyamatosan feszegeti a fotográfia határait, kísérletezik a médium nyújtotta lehetőségekkel, anyagokkal, technikákkal.
Juhan Kuus, észt származása ellenére, az észt kulturális életben is ismeretlen volt, egészen addig, amíg Toomas Järvet és Kristel Aimee Laur meg nem szervezték az első fotókiállítását Észtországban. A riporter hagyatékát és annak archívumát Észtországban a Juhan Kuusi Dokfoto Keskus (Juhan Kuus Dokumentarista Fotó Központ) gondozza.
Chris Killip fotográfus pályafutásának és egyben személyének egyik egyedülálló és kiemelten fontos jellegzetessége az a viszonyrendszer, amelyet a fotóin megjelenő emberekkel alakított ki. Killip nem pusztán a szakmabeli szerepében, vagyis fotográfusként volt jelen a fotózások helyszínein, hanem mint magánember is elmélyült a terepen.
Angelo a magyar fotográfia talán legizgalmasabb, legrejtélyesebb, legeredetibb, legsokoldalúbb, egyesek szemében legellentmondásosabb egyénisége. Egész művészpályájára a sokrétű változatosság, a kívülállás, a társtalanág, a szemléletének folyton változó, alakuló, öntörvényű fejlődése jellemző. Tőry Klára esszéje.
A Torontóban született Kirkland a riportfotó aranykorában érkezett a Look magazinhoz, majd az 1960-as és ’70-es években a Life, a The Sunday Times Magazine, a The New York Times Magazine, vagy a Town & Country Magazine lapoknak is dolgozott.
A fotók és a megjelenített témák túlnyomó része nem fog a néző arcára mosolyt csalni, azonban a fotográfia ezen vállfajának ez egyáltalán nem is célja. Hiteles vizuális források kerülnek bemutatásra, valós történések dokumentálásán keresztül, amikről globális és egyéni szinten tudnia kellene mindenkinek.
Drozdik Orsolyára egyszerre szokás a magyarországi feminista, posztfeminista, látens feminista vagy implicit feminista művészet megteremtőjeként hivatkozni. A terminológiai kavalkád oka, hogy pályájának 1970-es évekbeli, magyarországi indulásakor az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában már a művészeti praxis és az akadémiai közbeszéd szerves részeként létező feminizmus, és általában a társadalmi nemekkel foglalkozó mozgalmak és elméletek a keleti blokk országaiba nem jutottak el.
Nan Goldinról szóló dokumentumfilm nyerte el a hétvégi Velencei Filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlán-díjat. A film a fotográfus életéről és karrierjéről, valamint egy gyógyszercég ellen folytatott küzdelméről szól. A céget az amerikai opioidválság kialakulásáért okolja, felelősségre vonásáért a művész jó ideje harcol.
William Klein nevéhez kötjük a fotótörténet egyik legfontosabb fotókönyvét, az 1956-ban megjelent Life is Good & Good for You in New York -ot, amelyet szülővárosának szentelt. Klein művészként és fotográfusként mindig a saját útját járta és az ösztöneit követte.
A Mai Manó Házban látható kiállítása kapcsán Roger Ballen fotóművésszel beszélgettünk az életművéről, az inspiráló fotográfusokról, a képei pszichológiai erejéről és a modelljeihez fűződő viszonyáról is.
A 2015 és 2020 között Johannesburgban készült alkotásokban Ballen egy félig ember, félig patkány szereplő bőrébe bújva „dokumentálja” teremtményének bezárt hétköznapjait, aki a többségi társadalomtól elszigetelten él, mégis igyekszik annak szerepeit betölteni, feladatait elvégezni, a féllénysége adta lehetőségek között – több-kevesebb sikerrel – megfelelni valamiféle külső (vagy belső?) elvárásoknak.