Kettővel a világvége előtt

Az utóbbi időben szinte naponta olvashatunk a Föld közeljövőre prognosztizált pusztulásával és ember általi elpusztításával foglalkozó újságcikkeket. A nyomasztó számadatokat pedig már nemcsak egy-egy szívszorító fénykép vagy videó támasztja alá – például a vízben száguldó grönlandi kutyákról, az olvadó jégtáblán magányosan bóklászó jegesmedvéről vagy a borneói orángutánról, aki kétségbeesetten próbálja saját élőhelyét óvni az esőerdőt pusztító markolóval szemben – hanem a saját bőrünkön is tapasztalhatjuk nap mint nap. Elég az elmúlt hónapok kiszámíthatatlan időjárására gondolnunk, míg a májusban alig tudtunk megszabadulni télikabátunktól, addig Moszkvában és az Északi-sarkon 31 Celsius fokot mértek. Szóval csekély ésszel sem nehéz belátni, hogy a környezetvédelem 2019-ben már nem a “zöldek” vagy vegánok ügye, sem maroknyi tudóst foglalkoztató elméleti kérdés egy tudományos szaklapban; környezettudatosnak lenni ma már a túlélés záloga.

S hogy néhány képet a közelmúlt médiájából is hozzunk: 2019 márciusában futott körbe világszerte a hír, hogy a híres dokumentarista fotóművész,  Sebastião Salgado és felesége közel húsz év alatt visszatelepítette az esőerdőt aszályoktól sújtott birtokukra, s tevékenységüknek köszönhetően helyreállt az ökoszisztéma brazil birtokukon, melyről impozáns előtte-utána fotókat is közöltek. Nemrégiben pedig Sir David Attenborough, a Föld csodálatos világának természetfilmes megörökítője is megszólalt az ügyben: a BBC 2019 áprilisának közepén vetítette legújabb dokumentumfilmjét (Climate Change: The Facts), amit csak Nagy-Britanniában egy hét alatt több, mint hárommillióan néztek meg. A filmben az alkotó nem finomkodik, egyértelműen megnevezi az okokat és felelősöket.

Excessocenus című sorozatukban Christina de Middel és Bruno Morais fotográfusok is hasonlóképp tesznek. Közös projektjük honlapján 40 pontban szedték össze azokat az ipari, társadalmi, gazdasági, sőt, pszichológiai jelenségeket, amelyeket meghatározónak tekintenek jelenkorunkra nézve és amelyek Földünk aktuális ökológiai állapotának (a klímakatasztrófának is) a hátterében állnak többek között. A multimédiás felületen az egyes címszavakhoz rövid, 1-2 mondatos leírást fűztek, és minden egyes címkéhez készült egy fotográfia is. Néhány példa a címszavak közül: nagyipari állattenyésztés, esőerdők kivágása, éhínség, aszály, vízhiány, szén-dioxid kibocsátás, genetikai kísérletek, túlzott cukorfogyasztás, tömegturizmus, nemi egyenlőtlenségek. Nem meglepő a lista, a napi sajtóban rendszeresen cikkezett témák.

Mindezeket a jelenségeket az alkotók egy általuk kiválasztott kontinensen, Afrikán keresztül mutatják be, ami a világtörténelmet ismerve csavar egyet a történeten. A projekttel a fotográfusoknak két céljuk volt, egyrészt szerették volna láthatóvá tenni, milyen hatással vannak a makrogazdasági folyamatok az afrikai háztartásokra, a lakosok mindennapi életére, másrészt a fotográfiát használják arra, hogy “mind a környezettel, mind pedig az afrikai kontinens vizuális megjelenítésével kapcsolatos problémákra” reflektáljanak. És valóban, a fotográfiákon nem a megszokott, dokumentarista nézőpontból beszélnek az Afrikát – és a világ egyre több területét sújtó – mezőgazdasági, egészségügyi problémákról, hanem jóval összetettebb, sűrítettebb képi nyelvet alkottak ezek megfogalmazásához.

A két alkotó hasonló fotográfiai gyökerekkel rendelkezik, mindkettőjük portfóliójában jelentősek a társadalmi vonatkozású, dokumentarista jelleggel megfogalmazott munkák. Middel éveken keresztül dolgozott fotóriporterként napilapoknál és a civil szférában, olyan nagy humanitárius szervezetekkel, mint az Orvosok Határok Nélkül.  Morais pedig gyakorta használja pedagógiai eszközként a fotográfiát egy-egy társadalmi probléma megragadásához. Művészeti projektjeikben gyakran megtörtént eseményeket dolgoznak fel, ugyanakkor mindketten sűrített, szimbólumokból és belső képekből építkező, s a néző számára időnként rejtett jelentéseket hordozó, imaginatív képeket készítenek.

A június 30-ig a budapesti Cervantes Intézetben látható kiállításuk – bár pontosabb lenne inkább installációnak nevezni – a Budapest Photo Festival keretein belül került megrendezésre. A helyspecifikusnak szánt kiállítás igyekszik alkalmazkodni az otthonául szolgáló térhez, ám mégis teljesen esetlegesen felrakott kiállítás benyomását kelti. A képek a belső lépcsőház falain kezdődnek, s egy csigalépcsőn keresztül vezetnek az első emeletre, ahol egy átvezető folyosón és egy klasszikusabb kiállítótérnek is tekinthető zárt szobában, majd a Cervantes Intézet rendezvénytermének egyik falán folytatódnak.

A képek bemutatására a rendezők több megjelenési formát is választottak: főleg kisméretű, bélyegképszerűen felrakott fotográfiák váltakoznak nagyméretű tapétaképekkel. De a kiállítás részeként találunk a projekt képeivel nyomott vászontáskákat és naptárakat is, tehát a képek hétköznapi használati tárgyak design-elemeiként is megjelennek. Sőt, a rendezvényterem szemközti oldalán még egy Electrolux hűtőszekrény is helyet kapott az Excessocenus hűtőmágneseivel (bár nem tudom, hány embernek jut eszébe közelebb menni és megtekinteni őket, mivel semmilyen tér- vagy összekötő elem nem utal arra, hogy ez még a tárlat része volna). Ottjártamkor a kisebb méretű képek egy része – talán a meleg hatására – elvált a faltól, ami ugyanúgy az esetlegesség benyomását erősíti, mint maga az elrendezés. Az információk hiánya sem válik a bemutatott anyag javára. Mivel a képek önmagukban, a hozzájuk tartozó szövegek nélkül szerepelnek, éppen ezért nem is válnak “jól” olvashatóvá, folyton hiányérzetünk támad, hogy nem tudjuk birtokolni, értelmezni az egészet. Pedig maga a projekt informatív és érdekes, de azt javaslom, hogy inkább a honlapra kattintson, akit érdekel. Persze ezek után jogosan merül fel a kérdés, hogy ha a honlapon ez átfogóbban jelenik meg, akkor minek rendezzünk kiállítást?