Megbélyegzés helyett megértésre törekedni – Luca Meola képei a Crackland rideg valóságáról

Luca Meola fotográfus három éven keresztül, 2018-tól dokumentálta a brazíliai São Paulo Cracklandként elhíresült városrészének lakóit és helyzetét. Cracolandia, avagy Crackland utcái közel 1600 embernek adnak otthont, valamint lehetőséget a szerterjesztésre, vásárlásra és fogyasztásra. A marginális és kiszolgáltatott helyzetben élő közösség húsbavágó nehézségekkel néz szembe nap mint nap, ennek ellenére a szolidaritás és egymásra figyelés is meghatározó tulajdonsága ennek az elszeparált helynek. A hároméves munkából állt össze nemrég bemutatott projektje az olasz származású Meolának, ami a Projects & Portfolios kategóriában elnyerte a 2021-es Urban Photo Awardot is.

A szerhasználat és a drogok stigmatizációja és tabuizálása nem ismeretlen a hazai kontextustól sem. Az addikcióhoz és a függőkhöz való viszonyunkat erősen befolyásolja a közbeszéd és a témával kapcsolatos társadalmi konszenzus. Meola, aki korábban szociális munkásként is dolgozott – jelenleg pedig fotográfusként több NGO-val is együttműködik – e mögé a vélt társadalmi konszenzus és norma mögé lép be kamerájával, egy alternatív narratívát teremtve függőkről, függésről, motivációkról és élethelyzetekről.

Cracolandia, avagy Crackland egy olyan társadalmi tér, ahol különböző politikai akaratok feszültek egymásnak, amik erősen befolyásolták a hely korábbi és mostani helyzetét. 2014-ben egy progresszív, a megelőzést és a probléma gyökerét fókuszba helyező projekt indult el a városrész fejlesztése céljából, amely 2017-ig tartott. A „Tárt karok” („Open Arms”, „De Braços Abertos”) névre hallgató program magába foglalta a munkavállalással, a lakhatással és az élelemellátással kapcsolatos megoldásokat is. A program lezárását a városvezetésben bekövetkezett jobboldali váltás hozta meg. Mivel az állami szervek támogatórendszere hiányzik innen, aktivisták és a közösség tagjai nyújtanak egymásnak kapaszkodót. Az új vezetés a drog ellen felvett harcban a rendőri erők megerősített jelenlétét és gyakori eljárását, valamint az érintett szerhasználók rehabilitációs klinikákba küldését választotta a problémaközpontú és rendszerszintű megközelítés helyett. A „harc” további intézkedések és jelenségek legitimációs eszközeként szolgált, így a városrész dzsentrifikálását – vagyis az eredeti, helyi lakók kiszorítását korábbi lakóhelyeikről, amelyeket felújítások és beruházások után jobb társadalmi helyzetű emberek vesznek át a korábbi kiszolgáltatott, rossz gazdasági és egészségügyi körülmények között élők helyett – is ezzel magyarázzák. A helyzetet a Covid-19 járvány itt is, mint a világ legtöbb pontján, még inkább árnyalta és kihívások elé állította. A vírus megelőzését elősegítő távolságtartás, maszk- és kézfertőtlenítőhasználat nem vált bevett módszerré, ám ironikus módon, a helyiek keserédes humora szerint talán a crack füstjének köszönhető módon, Crackland lakóit nem érintette a járvány drasztikusan.

Meola a helyszínen töltött idő alatt több személyes történetet is megismert, amelyekből egyértelműen kirajzolódott, hogy a drogfogyasztás mögött számos egyéb küzdelem húzódik meg: társadalmi egyenlőtlenség, munkanélküliség, a közpolitika és szociális hálózat hiányossága. A megismert csoport tagjai sok esetben halmozottan hátrányos helyzetű, kisebbségekhez tartozó személyek, sokan börtönviseltek. A sorozat képei nyers valójukban mutatják meg a rendszernek kiszolgáltatott emberek hétköznapjait.

A téma és a helyszín hozzáférhetőségét Meolának helyi szervezetek segítették elő, illetve Giulia Grillo, aktivista, aki rengeteget tett a helyi közösségért. Grillo közreműködésével a fotográfusnak sikerült elnyernie a helyiek bizalmát.

A bizalmi kapcsolatok megteremtésével olyan intim helyzetekhez került közel, amit külső szemlélőként soha nem tapasztalhatott volna meg, így a néző számára is elérhetetlenek maradtak volna. A képeket nézve felmerülhet a nézőben, hogy etikus-e ilyen kiszolgáltatott helyzetben, beazonosítható módon ábrázolni bárkit is. Fontos, hogy Meola fotóalanyai tudtával és hozzájárulásával, olykor saját kérésükre készítette munkáit. A fotográfus azt is kiemelten kezeli, hogy a jelenségeket valójukban kell bemutatni, álca és finomítás nélkül, hiszen a tudás így terjeszthető.

Crackland, ahogy Meola fogalmaz, a társadalmi egyenlőtlenségek egyik tünete. A társadalom szélére került közösség kevés külső támogatást kap, egymást segítik, de akadnak szervezetek és egyének, akik szívükön viselik a helyzetüket. Meola a kép erejével alternatívát ad nemcsak az érintettek, de a külső szemlélő számára is, rámutatva egy égető, megoldatlan problémára. Meola egyik fotóalanya megkérte a fotográfust, hogy készítsen róla portrét szerhasználás közben. Ez a portré – mintegy mementóként – azóta is az illető zsebében van, arra emlékeztetve, ki volt régen, mikor még függőként élt. A kép ereje valós erő.