Csend, kő, MRI, plasztik póni

Két éve volt, hogy a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán a 2004 óta futó Fotográfia BA képzés folytatásaként a kar oktatói belevágtak egy fotográfus mesterképző évfolyam elindításába is. Persze ahhoz, hogy ez megvalósuljon, nemcsak akkreditálható újszerű oktatási koncepció, de oktatók és korszerű infrastruktúra mellett, néhány vakmerő, önként jelentkező hallgató is kellett, ahogyan Szatmári Gergely, a mesterképzés egyik alapító oktatója fogalmazott a diplomavédések délelőttjén. Mostanra eltelt az első évfolyam két éve, és négy hallgató bizottság elé állt, hogy megvédje mestermunkáját. Az eddigi BA diplomakiállítások már évek óta megtekinthetőek a budapesti Fugában, ezúttal kivételesen a védések is ugyanitt zajlottak. Bár a cikk szerzője ezeken is jelen volt, mivel arról ritkábban szokás cikket írni, így igyekszik a vizualitásra szorítkozni, némi orális adalékkal megspékelve a beszámolót.

A négy mestermunka közül kettő operál a klasszikus fotográfia állóképes eszközeivel, abból is az egyik erőteljesen konceptuális vonalat visz. A másik kettő mozgóképes kivitelezésű, esetükben is hasonló a felállás, bár kategóriák falai közé szorítani egyiket sem szerencsés. Az viszont általánosan megállapítható, hogy a tudomány, tudás, természeti jelenségek vizsgálatát járja körül mindegyik, főleg, ha abba beleértjük az emberi lélek útjának és változásának megfigyelését is.

A Fehér Vera ugyanis ezt a témát választotta, vagy inkább a téma őt. Esetében ugyanis egy nagyon őszinte, bátor és személyes képi világban merülhetünk el: egy nő lelki világának rapszodikus változásait, és egy olyan anya-lánya kapcsolatot láthatunk, mely még csak most tanulja az új életformát, és amelyben a felnőtt szereplő, - ez esetben maga az alkotó - addig nem látott mélységeket és hullámvölgyeket jár meg. Egy válás bárkit (mindenkit) legyalul, de a szerencsésebbek felismerik azokat a dolgokat, amikbe kapaszkodhatnak, aki miatt felül kell (és lehet is) emelkedni mindenen, és ha ő ott van, ez nem is olyan nehéz már: egy anyának ez a valaki  általában a gyereke lesz, egy alkotónak pedig a munkaeszköze, ez esetben a fényképezőgép. A privát- és családi fotók közé keveredő csendéletek, tájképek, snapshotok, portrék szerteágazó, mégis koherens egészet rajzolnak ki: pontosan tükrözik a lelkiállapot szélsőségeit, a fenteket és lenteket, a morbid, olykor brutális, kegyetlen részleteket és a legváratlanabb, egyszerű helyeken és helyzetekben felcsillanó örömöt, boldogságot, szeretetet, utóbbiak nem meglepő módon nagyrészt az alkotó kislányához köthetők. A félbevágott béka mellett a napba induló plasztikpóni között bármi előfordulhat. És elő is fordul, a móriczi tisztítótüzet is beleértve. Különösen érdekes adalék még és nem kihagyható, hogy nemcsak az életben, hanem az alkotásban társra lelt anya a gyermekében.

Nyíri Barbara diplomamunkája szintén a megfigyelés köré épül: a fotó határterületén áll, több szempontból is. Az installáció valójában videó, mégpedig egy teljes nap eseményeit rögzítő filmből rövidített esszencia (18 perc). Képi megfigyelésének témája egy audio jelenség: a csend. Mivel azonban a vizsgálati helyszíne város, így inkább ennek hiánya jelenik meg, illetve változatai. Egy különleges, saját kezűleg készített apparátust használt ahhoz, hogy a hangoknak képi formát adjon: a felvételt végző kamerát egy erősítőhöz rögzítette, így a kép a zaj mértékétől függően beremeg. Persze maga a csend mint inger abszolút relatív, sőt szubjektív: meglepő módon éppen a leghalkabb zajoknál vibrál leginkább a kép, elmondása szerint azért, mert a zajok kioltják egymást, és ha túl sok van, azt éppen ellenkezőleg érzékeli a gép. Összefügg ez a “tömegben könnyű egyedül érezni magad” jelenséggel is. A láthatatlan láthatóvá tétele nekem az érzékenyítést jelenti, eszembe juttatja azt a gesztust, amit bizonyos nagyáruházak tesznek, amikor lejjebb tekerik a fényeket és a hangerőt bizonyos időintervallumokra. Hiszen vannak közöttünk olyanok, akik számára hangosabbak, zavaróbbak lehetnek bizonyos zajok, jelenségek, amiket mi már megszoktunk. Hasonló, nem veleszületett vagy kialakult, hanem a korral járó változásokra hívja fel a figyelmet pl. Esterházy Marcell egyik videója is, amelyben a családi ebéd jelenete bepörög, a nagypapa karakterét leszámítva, így világít rá az alkotó, hogy az idősebbek mennyire rohanónak és intenzívnek érzékelhetik a mi mindennapi tempónkat

A kollektív, de elmúlófélben lévő tudás, illetve annak manifesztumai jelennek meg Balogh Viktória fotográfiáin. A fiatal alkotó eddigi életműve konzekvensen, monolitként épül: könyvek, táblák, színpadi padlók szerepelnek korábbi munkái között: mind a tudás valamilyen formájának őrzői, lenyomatai voltak. De fényképezte a szülei kertjét, gazdálkodását is, mely az ő tapasztalatuk előtt tiszteleg, diplomamunkájával pedig egyenesen az emlékállításig megy el: használaton kívüli, funkciójukat és lassan ismerőiket is elveszítő tárgyakat fényképezett, mégpedig olyan beállításokkal és fényekkel, amelyből egyértelműen kilátszik az alkotó megrendült tisztelete a tárgyak iránt. Nemcsak a tudás, hanem az emberi fejlődés lehetséges negatív hozadékai is felmerülnek. A tárgyakat egyrészt szinte absztrahálja: a konkrét, felismerhető felől mestermunkájában az ismeretlen/felismerhetetlen felé halad. Másrészt a klasszikus portréfestészet eszközeivel élve a drámai megvilágításban szinte életre kelnek ezek a már-már halott tárgyak.

A védések során az alkotók egy részének feltették azt a sablonosnak tűnő, de nagyon is indokolt és releváns kérdést, hogy mi alapján válogatta az itt bemutatott konkrét munkákat a nagyobb sorozat egészéből? Viktória válasza frappáns volt és figyelemre méltó, mely szerint ő nagyon keveset fényképez. Rengeteg kutatás, előkészítés, végiggondolás áll egy-egy kép mögött/előtt és mire eljut addig, hogy egy fénykép valóban elkészüljön, abba a kevésbe is bele tudja sűríteni a mondanivalóját. Ezt - a kiállított munkákat elnézve - csak megerősíteni lehet. Bár a szélesebb közönség előtt kevéssé ismert, de meg kell jegyezni, hogy Viktória szakdolgozatának vizuális megjelenése, tördelése is kiemelkedően szép munka. Szuper lenne, ha kivételesen valamilyen kispéldányszámú kiadvány formájában többekhez is eljuthatna.

A kollektív tudás után az egyéni és/vagy tudományos tényekkel alátámasztható, valóban megvizsgálható és létező jelenségek kerülnek középpontba Vadászi Zoltán mestermunkájában. A “civilben” orvosbiológiai mérnökként praktizáló alkotó életművében a mérnöki és a művészi attitűd koherens és organikus összefonódása érhető tetten. A világ jelenségeit medikai eszközökkel vizsgálja meg, pl. levegőt szkennel. A felvételekből mozgókép, tehát vetítés, videómunka áll össze. A végeredmény épp ennyire szürreális, mint a fenti mondatok, illetve mégsem teljesen, mert sci-fi filmekből vagy videóklipekből ismerősök lehetnek ezek a vizuális jelenségek, ráadásul egybecsengenek a ma nagyon is felkapott, ‘80-as évek iránti nosztalgiával, mely pontosan a tudomány fejlődésének beszámíthatatlan és ismeretlen dimenzióira világított rá (pl. Muse: Simulation Theory).

A látszólagos kapcsolódás ellenére valójában Vadászit nem, legfeljebb közvetve inspirálták ezek a jelenségek, célja a szórakoztatástól távolabb nem is állhatna. A világ megismerésén fáradozik, az objektív valóságot vizsgálja - jelentsen ez bármit is. A rendelőkbe éjszaka “beszökve”, mikor már emberi szükséglet nincs rájuk, birtokba veszi a CT-t, az MRI-t, az ultrahangot és ráveszi a gépeket arra, hogy azt a létezőt mutassák meg nekünk, amiket magunk, a saját szemünkkel nem láthatunk: a levegőt. Vállalása nem teljesen előzmény nélküli, a művészet, filozófia és kvantumfizika határait néhányan már feszegették, de tény, hogy vékony a réteg, aki valóban értő módon tud fordulni egy ilyen kérdésfelvetéshez.

A fentiekből is látszik, hogy bár ez alapvetően nem cél, mégis milyen szépen összeértek, illetve hatottak egymásra a diplomázók: a kiállításuk kis túlzással akár még koncept-tárlatnak is beillene. Üdítő látni azt a felszabadult, más területek, médiumok irányába nyitott szemléletmódot, és a mögötte álló megalapozott szakmai tudást, melyet ennek a négy alkotónak a mestermunkája tükröz.