Fekvőművészet

Pólya Zsombor 2019. május 1-én, a munka ünnepén, egy alkotótáborban kifeküdt a napra egy teljes órára. Ez önmagában magánjellegű tett, nem hír, és nem a művészeti élet eseménye. Nyáron majdnem mindannyian megtesszük itt vagy ott, ilyen vagy olyan formában. Az alkotó azonban egy fotópapíron feküdt hatvan percig mozdulatlanul, hogy a fény elvégezze munkáját, azaz exponálja a témát, ami jelen esetben maga az alkotó.

Pólya akciófotográfiája egy szellemes és frappáns válasz, megoldás arra a problémára, ami legtöbbünk számára nem kérdéses: mi történik akkor, ha nem csinálunk semmit? És ha nem csinálunk semmit, abból mégis milyen esetben és körülmények között lehet valami, például műtárgy? Hogyan lehet a lehető legkevesebb erőkifejtéssel művet létrehozni? Hiszen az alkotó is dolgozik és munkába jár, mert ez a szakmája, minden romantikus mítosz ellenére.

Persze, a művészet elképzelés, döntés kérdése, azaz, jelen esetben elég lett volna műalkotásnak kinevezni a fekvést, tárgyiasulás, fotópapír nélkül is az lehetett volna, bár persze, kevésbé érdekes.

A létrejött kép egy paradox tett lenyomata, a művész hatvan percig keményen dolgozott a művészetért, úgy, hogy ő maga semmit sem csinált, csak helyzetbe hozta munkaeszközét, a fotópapírt, azaz a munka oroszlánrészét másra bízta. Mégpedig azért, hogy kiállítási szituációba kerüljön, azaz egyrészt a befogadók, másrészt a potenciális vevők elé, hermeneutikai és közgazdasági kontextusba. Hiszen, ha nem alkot, vagy csak magának alkot, olyan, mintha nem is létezne, légüres térbe kerül, mivel tevékenysége eredménye és célja, a mű változatos interakciók együttese is, nem pusztán magába zárt, autonóm entitás.

Pólya tettével szinte fekve szembement a munka ünnepével, de be is teljesítette azt, mivel a munka ünnepén nem dolgozunk, hanem semmittevéssel ünneplünk. Mégpedig azt, amikor kőkeményen robotolunk a pénzért, hogy életben tudjunk maradni azért, hogy robotolhassunk, és megünnepelhessük, hogy robotolunk ad infinitum.

A művész is robot, más módon. Úgy, akkor is, amikor bőszen fest, fotózik, épít, farag, ír, művészetről gondolkodik, és akkor is, amikor látszólag csak él, nem csinál semmit, eszik, iszik, fekszik, be van tépve, tüntet, orrát túrja, sakkozik, piszoárt gyűjt. A művészetcsinálás nem ott kezdődik, és nem szakad meg a konkrét anyaggal, tárggyal való foglalatoskodásnál. Előtte, utána is művészet történik, de tárggyá válás nélkül.

Pólya Zsombor fekvése, pontosabban: nemcselekvési akciója szubjektíve az élet sebességét lassította szinte nullára, kitágítva a dimenziókat, így egyfajta meditációnak is felfogható. Emellett előre ugrásnak a halál megtapasztalásához. A mozdulatlan fekvés óhatatlanul a halott test állapotát vetíti előre. A halál pedig az idő, a történés legradikálisabb lelassítása, kimerevítése. Pillanatfelvétel, az élő nyoma, hogy létezett, ott volt. A fotográfia a halál rokona, de a feltámadás, az örök élet megidézése is, hiszen a kép szellemi értelemben örökké él, a néző pedig minden egyes nézéssel feltámasztja, életre kelti azt az embert, aki már nincs itt. Pólya fotográfiájának van valami a szellemidézésekre, és az ilyen jelenéseket bemutató 19. századi fotográfiákra emlékeztető jellege is, az alak ruházata és haja mintha lobogna, és mivel talpa nem ér le a kép széléig, a figura, akár egy másik dimenzióból lebegne elő.

A művész, hogy kiállítsák, nem valami radikálisan új tárgyat, hanem önmagát állította elő, állította ki, amint a fejében művészkedik, azaz manuálisan semmit nem hoz létre, csak belül, elméjében formálja a művészetgondolatot. A gondolat formáját állítja elő a testében, a testéből, így, bár a legtárgyiasabb és legmegfoghatóbb dolgot látjuk, egy emberi test nyomát a fotópapíron, mégis inkább a gondolat megjelenését, a gondolat szellemalakját.

Pólya szerint nincs új a Nap alatt, mintha egy örök visszatérésben élnénk, amikor újra fogalmazzuk azt, amit mások, máshogyan már megfogalmaztak előttünk. Mindennek van előképe, előzménye, még ha nem is tudjuk pontosan lokalizálni. De továbbra is alkotunk, mert magunkat fogalmazzuk meg, magunkat állítjuk meg- és elő, és ezzel megváltoztatjuk a korábbi művészeti tettek, gesztusok jelentését és kontextusát. Amikor a művész arra reflektál, hogy nincs új a Nap alatt, máris elmozdít, teremt valami másat, újat, pusztán azzal, hogy magát, testének, azaz gondolatainak a nyomát megmutatja, és nem mellesleg, áruba bocsátja.

Egyszerre önarcképként és csendéletként, élőként és halottként, nemcselekvőként és robotként.