Egy hiányzó könyv – Hermann Ildi: Hiányzó történetek

Hermann Ildi 2017-ben mutatta be első ízben Hiányzó történetek című sorozatát kiállításként, ám az első pillanattól kezdve tervben volt, hogy később könyvformában is közreadja azt. Az ezzel kapcsolatos munkák el is kezdődtek 2018-ban, ám Hermann Ildi 2019 elején bekövetkezett váratlan, maga után minden szempontból iszonyatos űrt hagyó halála miatt a kötet nélküle került befejezésre és kiadásra. A könyv ezzel együtt az ő koncepcióját követve valósult meg, Fabricius Anna koordinálásával.

A Hiányzó történetek sorozat New Yorkban élő, magyar holokauszt túlélőkkel készített interjúk, portré- és tárgy-, illetve enteriőr képek összessége. Az említett kiállításra a 2b Galériában került sor.  Ennek kapcsán gondolta végig a fotós, hogy hogyan mutatható be az anyag, amelyben a kifejezetten hosszú interjúknak kulcsszerepe van, azaz, hogy kép és szöveg elválaszthatatlansága hogyan érzékeltethető vizuálisan, egy kiállítási installáció formájában. A szövegek képteremtő erejének, és a képek elbeszélő mivoltának együttes működését kellett modellezni és megteremteni azt a látványt, amelyben ez értelmezhetővé válik.  A tárlaton éppen ezért a falakon, mint háttér, mint megalkotó és megtartó, ugyanakkor nem teljes mértékben hozzáférhető (nem teljesen volt olvasható) szövet simult a szöveg a képek alá. Az interjúkat füzet formájában lehetett teljes mértékben elolvasni és el is vinni.

A kiállítás tervezése során a portréalanyok Magyarországra emlékeztető tárgyainak, lakásuk egy-egy jellemző enteriőrjének fotója is a portrék mellé kerültek volna, azoknál kisebb méretben. Ám rendezéskor kiderült: erősebb a néző kapcsolódási, szembesülési lehetősége, és a szöveg, mint háló is erősebben érvényesül, ha csak az arcképek bontják meg. Így a többi, Hermann Ildi által korábban is kifejezetten kedvelt és sok sorozatában kulcsszerepet vivő csendélet és enteriőr műfajú képek végül portréalanyhoz nem köthetően, külön egységként szerepeltek.

A kötetben egészen más módon működnek együtt a képek és a szövegek. A fejezetenkénti tagolás arra is alkalmas volt, hogy az imént említett, elkülönített képek itt a portrékhoz kapcsoltan jelenjenek meg, illetve, hogy a tárlatból kimaradt arcképek és történetek is helyet kapjanak.

A „kézbe simuló formátum” (Fabricius Anna) intimebb, a hozzáférést segíti. A méret nem erősíti fel a pátoszt és a drámai tartalmakat, hanem a befogadó számára is könnyíti a személyes kapcsolódás és belemerülés lehetőségét. A sorozat egyik alapvető inspirációja Hermann Ildi saját nagymamájának meg-nem-kérdezett története volt. Azt hitte, van ideje rá, hogy szóba hozza. Nem volt. Így ez a kötet (legalább) más nagymamák (és nagypapák) történeteit, fotóit hozza. Akik végső soron akármelyikünk nagyszülei lehetnének. Bármelyikünk családjának történetei szerepelhetnének ebben a könyvben (vagy egy másikban, más történelmi drámák és traumák kapcsán). Így a benne található fotók akármelyikünk családi fotóalbumának képei is lehetnének.

Egy másik, még személyesebb vonalat hoznak be a már a könyvborítón is megjelenő kézzel írt címek: napló asszociációját keltik, mintha az eleve egyes szám első személyben megfogalmazott történeteket az alanyok nem csak, hogy elmondták volna, hanem egyenesen maguk vetették volna papírra. A kézírás szerepeltetéséhez Hermann Ildi ragaszkodott. Mivel Fabricius Anna már korábban is dolgozott saját sorozatai kapcsán kézírásos szövegekkel, ezért kérte fel őt a fotós, hogy vegyen részt a kötet koncepciójának kialakításában. A kézírás sokkal személyesebbé, még inkább valóságossá teszi a történeteket.

S bár bármelyikünk felmenőinek történetei és képei lehetnének az itt szereplők, a képek jellege természetesen eltér a privátfotóinkétól: a portrék beállított, szerkesztett képek, amelyek a szembenézésre, a szövegek után a portréalanyokat az olvasottakhoz hozzáilleszteni vágyó pillantásainkat fogadó képek. Erre Winkler Nóra is utal bevezetőjében: a képi elemekben az olvasottak nyomait keressük, és/vagy rácsodálkozunk, hogy egy ilyen élet következhetett mindazon események után, amelyek a szövegekben feltárulnak. Ezekhez a képi információkhoz adnak a kötetben sokkal többet hozzá a csendéletek és emberalak nélküli enteriőrök, amelyek kontextus-teremtő ereje így érvényesülhet igazán. Az egyik legizgalmasabb ezek közül egy csendélet: talán egy zongora tetején egymás mellett és mögött tömött sorokban keretezett és kirakott családi fotók sokaságát látjuk. Ez a konkrét, a portréalanyra vonatkozó jelentésén túl a sorozat alapvetését is szimbolizálja. Az emlékezés és megőrzés jelentőségét, az egymás után következő generációk egymást és egymás emlékezetét, történeteit kitakaró, de az egész családtörténetet mégis csak közösen kiadó mivoltát. A mindegyikre jellemző csend és mozdulatlanság, a Hermann Ilditől megszokott módon, látszólag szenvtelenül, de nagyon sok beleérzéssel, a legtöbb mesélési potenciállal rendelkező részletek és kivágások megtalálásával készített kompozíciók teret adnak az olvasónak, hogy ne csak a túlélők szemébe nézve, hanem ebben az egyedüllétben is átgondolhassák ezeket az immár megtalált történeteket.