#body – a meztelenségtől a kiborgokig

Az emberi test emancipációja. Minden idők talán legaktuálisabb törekvése, amely a mai napig is az egyik legelevenebb utópia. Akármennyire is próbálunk természetesen viszonyulni az emberi testhez, még mindig inkább annak tabusítása dominál. A 21. századra eljutottunk a szüfrazsett mozgalmaktól a szexuális forradalomig, a hippiktől a naturista strandokig, vagy éppen napjaink queer mozgalmaitól a Femenig, a testiséghez való viszony mégis ellentmondásos. A felsorolt fejlemények, vagy akár a poszthumán és tárgyorientált elméletek az emberi testtel való szembeállítása mind-mind közelebb visznek a korporealitás megértéséhez, de a test igazi emancipációja még mindig nem történt meg. Talán éppen ezért van, hogy a test és a testiség kérdése a kezdetektől a fotográfia egyik központi témája. Ennek pedig számos formája ismert a fotótörténetben, abból a természetes emberi igényből kiindulva, hogy megalkossuk saját valós képünket. A test és a testkép változatossága és változása, az öregedés, a betegségek, vagy éppen a világban való jelenlétünk a testen keresztül, mind-mind a fotográfia központi témái. A Fotograf magazin 2018-ban megjelent 31. #body című számának is a fent felvázolt témakör áll a középpontjában, persze kortárs művészetelméleti szempontból és figyelembe véve a kortárs fotográfiában az elmúlt ötven évben végbement változásokat.

A lapszámban való elmerülés előtt érdemes pár szót ejteni a mára már nagy múltra visszatekintő, fotó fókuszú magazinról. A 2002-ben alapított Fotograf minden évben két tematikus számmal jelentkezik, viszonylag nagy terjedelemben, mintegy 120 oldalon. A folyóirat egyik legfontosabb erénye (a tartalom mellett), hogy az alapvetően cseh nyelvű kiadvány teljes terjedelemben angolul is elérhető a világ számos pontján. A Fotograf az alapítás óta eltelt tizenhét évben komplett intézményrendszerré fejlődött, hiszen a szerkesztőség 2009-ben kortársművészeti galériát nyitott Prágában, majd két évvel később az első saját szervezésű és azóta is évről évre megrendezett fotóművészeti fesztiválra is sor került.

Napjainkban a Fotograf egyfajta platformként működik, változatos kulturális és edukációs tevékenységgel, melynek célja a fotográfia kortársművészeti kontextusba való integrálása és nagyobb nemzetközi láthatóság elérése. Bár a magazin egyes számaiban túlnyomórészt cseh művészek projektjei szerepelnek, a fontos fotóelméleti témák mentén összeállított lapszámok alkalmassá teszik a folyóiratot a szélesebb nemzetközi diskurzusba való bekapcsolódásra is és nem utolsósorban a kelet-európai művészek megismertetésének is jót tesznek. Minden számban a terjedelem nagy részét az adott tematika mentén válogatott fotóalapú munkák képanyaga teszi ki, amelyeket ismert teoretikusok elemzései vagy reflexiói kísérnek. Ezek mellett visszatérő rovatok bontják ki részletesebben az adott problémakört; minden számban egy-egy nagy interjú, esemény és projekt beszámoló, valamint a legfrissebb, témába vágó kiadványok rövid recenziói szerepelnek. Szintén állandó és nagy jelentőséggel bíró az Elmélet (Theory) rovat, amelyben egy nagyobb lélegzetvételű és hivatkozásokkal bőségesen ellátott elméleti szöveg szerepel. Az eddig megjelent harminchárom szám tartalma elérhető a Fotograf online archívumában (néhány szöveg és interjú pedig teljes terjedelemben olvasható), ezért felesleges mindet felsorolni, de a szemléletesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy olyan fontos témák, műfajok és művészetelméleti fogalmak kerültek górcső alá, mint a kollektív szerzőiség, az arc, az intimitás, a performansz, a public art, vagy akár a popzene.

Visszatérve a Fotograf 31-re, a #body című szám olyan művészeti és fényképészeti projektekre összpontosít, amelyek az emberi testet és a meztelenséget néha tárgyként, néha pedig eszközként mutatják be, nem hagyva figyelmen kívül a jelenlegi politikai, kulturális, szexuális, nemi és társadalmi-gazdasági kérdéseket. A lapszámban szerepelnek olyan fotómunkák, amelyek leginkább a klasszikus testábrázolás kategóriájába sorolhatóak, mint például Ján Rečo The Naked Portraits című sorozata az 1980-as évekből, amelyen ugyan meztelen női testek szerepelnek, ugyanakkor inkább portrék az alkotó szándéka szerint, vagy Tomáš Ruller erotikus, érzéki fotográfiái és videórészletei. Ugyanakkor az egymásután felsorakoztatott munkák fokozatosan tágítják a témát; az 1989-es születésű Amelia Ulman elsődleges médiuma és kommunikációs csatornája például az Instagram, így nem meglepő, hogy a szelfi és a performatív műfajok viszonya áll művészete fókuszában. Tudatosan felépített közösségi média jelenléte során olyan aktuális kérdéseket tárgyal, mint a mindig tökéletes megjelenés kényszere, vagy a követők és lájkolók gazdaságtana, de készített már ál-plasztikai műtétet és kitalált terhességet dokumentáló képeket is médiaperformanszai során.

Egy test tematikájú művészetelméleti magazinból természetesen nem maradhat ki a body art, annak történeti háttere, valamint fotóművészeti vonatkozásai. Ebben a számban az elméleti szekcióba az amerikai body art szakértő, Amelia Jones hosszú szövege került be, amelyben három esettanulmányon keresztül mutatja be a testközpontú performatív művészetet. Yayoi Kusama, Carolee Schneemann és Annie Sprinkle ‘60-as, ‘70-es és ‘90-es években bemutatott, a feminista művészet történetéből jól ismert akcióit a szerző maga is csak fotókról esetleg videófelvételekből ismeri és kutatja, így a body art performanszok és a fotódokumentáció viszonya, valamint a művész testének személyes jelenléte áll a tanulmány középpontjában. A szintén a body art, valamint az anatómia és a fotográfia határterületén alkotó Luboš Plný pár éve még teljesen ismeretlen volt a cseh kortársművészeti színtéren, bár már a középgenerációhoz tartozik. Plný - három sikertelen felvételi kísérlet után - hat éven keresztül dolgozott a prágai művészeti akadémián fizetett aktmodellként, mindezt konceptuális művészeti akcióként értelmezve. Az egyetem “elvégzése” után performatív body art műveket készített, melyek közül a saját fájdalomküszöbét tesztelő Re-construction sorozat az egyik legismertebb. A képek valójában performanszok dokumentumai, melyek során a művész érzéstelenítés nélkül, bőrvarró cipésztű segítségével öltötte össze arca és karjai különböző részeit.

A klasszikus testábrázolástól immár teljesen eltávolodva szerepelnek a számban a kétszeres OFF Biennále résztvevő Eva Koťátková, pszichoanalízisből kiinduló kollázsmunkái, valamint Barbora Kleinhamplovával közösen készített installációi, de talán még izgalmasabb a Neil Harbissonról szóló cikk. Harbisson a világ legelső hivatalosan is elismert kiborgja, aki 1982-ben  színvaksággal született és nem mellesleg konceptuális művészként tevékenykedik. Harbisson születési rendellenességét a koponyájába ültetett kibernetikus érzékszervvel sikerült megoldani, amely beszkenneli a fényspektrumot és vibráció formájában továbbítja az ingereket. Ennek köszönhetően Harbisson az emberi szem által nem látható elektromágneses spektrumot is képes érzékelni, mint amilyen az infra, vagy az ultraviola sugárzás. Hasonló a Black Mirror epizódba illő Heather Dewey-Hagborg Stranger Visions projektje, amely során az utcán elhagyott DNS-ekből (cigarettacsikk, rágógumi, hajszál) egy számítógépes program segítségével megalkotja a gének tulajdonosainak képmását és halotti maszkként 3D nyomtatóval kinyomtatja azokat. A hagyományos fotográfia testábrázolástól (a klasszikus férfi fotográfus - női modell felállástól) tehát eljutottunk egy olyan típusú kortárs fotóművészeti szemléletig, ahol már a művész számára modelljének jelenléte, sőt a modellel való személyes kontaktus létesítése sem feltétlen szükséges ahhoz, hogy teljes valósághűséggel ábrázolni tudja. Ahogy Filip Láb írja a Fotograf hasábjain a Stranger Visions című munka elemzésében: “Egy dolog biztos. Köztéren kiköpni a rágódat, már soha nem lesz olyan, mint rég.”