Menü

„Megalomán flash” – beszélgetés Deim Balázs fotóművésszel

26 • 02 • 20Kopin Katalin

0103

Deim Balázs: Ghost Town 12, 2008.

0103

Deim Balázs: Ghost Town 8, 2008.

0103

Deim Balázs: Ghost Town 11, 2008.

0103

Deim Balázs: Minimal 1, 2015.

0103

Deim Balázs: Minimal 2, 2015.

0103

Deim Balázs: Minimal 15, 2015.

K.K.

A katonai rakétabázistól a fiktív űrprogramig, a sörösdobozos camera obscurától a polaroid transzferig, sorra vesszük Deim Balázs fotósorozatait. Szó esik a „burnout”-ról, a mesterről, aki barát lett, és arról is, hogyan lehet a semmit lefotózni.

Volt olyan, hogy fel akartál hagyni a fotózással?

D.B.

Egyetem után elegem lett mindenből, akkor azt gondoltam, hogy nem leszek művész, csak alkalmazott fotózással akartam foglalkozni, csak pénzt akartam vele keresni. Nem akartam több energiát és pénzt belefeccölni. Sok emberrel volt ez így, hogy kicsit besokalltunk egyetem után. Körülbelül egy évig tartott ez az állapot, aztán visszaszivárgott az életembe, mert nem lehet ezt csak úgy kikerülni, ha benne van az ember fejében.

K.K.

Most rengeteg dolgot csinálsz egyidejűleg, készítesz műtárgyfotókat, esemény- és portréfotókat valamint folyamatosan dolgozol a saját művészi projektjeiden. Könnyű ezt egy mederben tartani és megtalálni az összhangot az egyes feladatok között?

D.B.

Külön tudom választani az egyes feladatokat, az alkalmazott fotográfiát és a művészi projektjeimet külön kezelem. A művészi képsorozatok folyamatosan alakulnak a fejemben, a mindennapi munka közben is gondolok rájuk.

K.K.

Melyik volt az első fotósorozatod, amit művészi projektként tartasz számon?

D.B.

A Szentendréről készült sorozatom volt az első komolyabb munkám 2008-ban, azt a címet adtam neki, hogy Ghost town, ami a Fiatal Szentendrei Fotósok pályázatán fődíjas lett 2009-ben. Azokat a városrészeket fotóztam, amelyeket én fedeztem fel magamnak kamasz koromban, ahová elbújhattunk cigizni a haverokkal, a város kirakatokon túli arcát, külvárosi lerobbant részeket, a látókörön kívül eső peremvidéket fotóztam le filmre, aztán fotóztam be a negatívról digitális kamerával, makro objektívvel, ezáltal egy fura, misztikus világot sikerült elérni fekete-fehérben. Ebben az időben kezdtem el koncepciók mentén gondolkodni, ezt a Novus iskolának köszönhetem, ahol a technikai tudás mellett művészi látásmódot is kaptunk. A Novus után a Kaposvári Egyetemen folytattam a fotózást, ahol két izgalmas projektre is emlékszem, mindkettőt Molnár Zoltán vezette.  Az első feladat egy hosszabb fotóriport elkészítése volt, a témát úgy kaptuk, hogy véletlenszerűen húztunk egy tematikus kártyát, én a lakótelepet kaptam. Úgy döntöttem, hogy a kaposvári sávházat fogom fotózni, ez eléggé izgalmasnak tűnt, közel fél évig dolgoztam a sorozaton. Kicsit félelmetes is volt, ahogy idegen emberek életterébe kellett beférkőznöm. Nem csak az épületet fotóztam, hanem az ott lakókat is, több portrét és csoportképet is csináltam. De a másik feladat volt számomra igazán fontos, amikor egy fotóesszét kellett létrehozni egy félév alatt, itt már mi választottunk témát. Pár korábbi fotó miatt kapcsolatba kerültem a szentendrei hajléktalanszállóval, ezért ezt kezdtem el feldolgozni dokumentarista eszközökkel, fekete-fehérben analóg technikával. Az első alkalom nagyon félelmetes volt, megálltam a kapuban és arra gondoltam, mi a francot keresek én itt, miért is akarom én őket lefotózni, mit fognak szólni ehhez, hogyan fognak fogadni, hiszen idegenként lépek be az életükbe.

 

K.K.

Hogy alakult a fotósorozat a későbbiekben?

D.B.

Próbáltam megismerni őket, vittem nekik cigit, sokat dumáltam velük, az elején furán néztek rám, minden héten elmentem hozzájuk, voltak akik már ismerősként fogadtak, aztán később visszavittem nekik a képeket megmutatni. Emberileg is fejlesztett ez a szituáció, de később mégsem folytattam ezt a vonalat. Erősebbnek érzem azokat a képeket, amik nem egy konkrét pillanatot ragadnak meg, hanem valahogy más módon absztrahálják a valóságot és olyan látvány jön létre, amit szabad szemmel nem tudunk érzékelni, csak a kamera segítségével lehet megmutatni.

K.K.

Mi alakította leginkább a látásmódodat mostanáig? Hogyan hatott rád a nagyapád, Deim Pál művészete?

D.B.

Nagyszerű nagyapa volt, a legjobb, sok mindent meg tudtam vele beszélni, négy alkalommal is állítottunk ki együtt a családdal, az utolsó közös kiállításunkra már nem tudott eljönni. Megmutattam neki a Minimal sorozatot, amikor elkészült, ezek a képek nagyon tetszettek neki és az is, hogy tudok konstruktív módon gondolkodni. A sorozat színvilága és a szerkesztésmódja is megidézi nagyapámat, ez ösztönösen jött. A kék és szürke szín - nagyapám színei, a metszéspontok, ahogy egyik kép átvezet a másikba, az is rá utal. Azonnal észrevette az azonosságot, ez jól esett. Ezek az összefüggések számomra is később derültek ki, amikor egymás mellé raktam a fotókat a falon, egy panoráma képet alkottak. Pedig az egyes képek időben és térben messze vannak egymástól, van, hogy egy-két év is eltelt a sorozat képei között.

K.K.

És a szintén fotós édesapáddal milyen a viszony, tudsz hozzá fordulni szakmai tanácsért?

D.B.

Persze az első fényképezőgépemet is tőle kaptam, ami az ő első fényképezőgépe volt, amit az édesapjától kapott… ez is egy szép réteg. Vele inkább az alkalmazott fotográfiát csináltam együtt, műtárgyfotókat készítettünk, így rengeteget tanultam tőle. A művészi projektjeimbe kevésbé vonok be bárkit, ez a saját gondolati síkom mentén zajlik.

K.K.

Mennyire célzol pontosan, hány felesleges kép keletkezik, amíg létrejön egy sorozat?

D.B.

Mindig vannak sallangok, de nem túl sok. Nagyjából előre látom a képet, és azt, hogy abból mit lehet kihozni. Az egész a tervezésen is múlik.

K.K.

A Minimal sorozatban a steril képvilág ellenére, minden képen felbukkan valami véletlenszerű elem, amitől élővé válik, ez mennyire tudatos?

D.B.

Emiatt marad valódi a konstruált tér, amit létrehozok a képeimen, ezeket a részleteket fontos bent hagyni, hogy emberi léptékű maradjon. Egyszerre sterilek a képek, de bennük van az élet lenyomata is. Számomra ez az igazán izgalmas, úgy bemutatni az embert, hogy csak utalások vannak rá, az épített környezet vagy tárgyi kultúra által. Az a maradandó nyom, amit hagyunk, vagy amit elszórunk a világban.

0103

Deim Balázs: Window 10, 2010.

0103

Deim Balázs: Window 2, 2010.

0103

Deim Balázs: Windows Project, Camera Obscura 1, 2010.

0103

Deim Balázs: Surveillance System 2, 2013.

0103

Deim Balázs: Surveillance System 4, 2013.

0103

Deim Balázs: Surveillance System 7, 2013.

K.K.

A Forgács társaság alapítója vagy, a kezdetekkor már aktív fotós voltál?

D.B.

2003-ban még csak fotózgattam, először a Kassák kört alapítottuk meg, fent a szentendrei Tobakosok keresztjénél, oda jártunk cigizni, és ott kitaláltuk, hogy akkor mi művészek leszünk, kezdetben a Forgács csak egy művészeti újság volt. Mindenki szólt még valakinek, így alakult a csapat. Most már mindenki a saját útját járja, mint társaság már nem igazán létezünk.

K.K.

Ahogy vége lett a Forgácsnak szinte mindannyian Vajda Stúdió tagok lettetek, ez lett az átmenet?

D.B.

4-5 ember került át a Forgácsból. A Vajda tagság egy nívót jelent, ahogy a Fotóművészek Szövetsége is, ezek kiállítási és pályázási lehetőségek miatt is fontosak. A Forgács az egy underground szervezet volt, azért hoztuk létre, hogy legyen valami pezsgés, performanszokat szerveztünk, reflektáltunk a körülöttünk zajló eseményekre.

K.K.

A Modem Mélyáramok című kiállításán szereplő Windows sorozatod is egy forgácsos megmozdulás keretein belül jött létre, mi volt ez pontosan?

D.B.

Kitaláltuk, hogy nyári illegál partit és művésztelepet szervezünk a Pilis egyik csúcsán, az Urak Asztalánál, ami korábban egy katonai rakétabázis volt. Ott éltünk egy-két napig a lepusztult hangárokban. A Windows sorozatban az egyik épület üres szobáit fotóztam le ugyanabból a szögből: az ablak van középen, bent a lepusztult tér, kint pedig az elvadult természet. Van egy olyan képem is, amikor ezeket a szobákat multiexpóval egymásra fotóztam egy harmonika kihuzatos géppel, így egy fura absztrakt látvány jött létre. Az egyik szobát pedig hatalmas camera obscurává alakítottuk a barátaimmal. A kinti romlatlan természet tükröződő képe felvillan a kiüresedett, kihalt, omladozó hangár falán. Aztán az egyik hangárt is átalakítottuk, ez egy megalomán flash volt, az élmény kedvéért csináltuk.

K.K.

A Térfigyelő rendszer sorozat, ami a diplomamunkád volt, nagyon sikeressé vált. Már a diplomavédés évében múzeumi kiállításon szerepelt (Idővonal, Szentendrei Képtár), majd be is került a Ferenczy Múzeum gyűjteményébe, mi a története a képeknek?

D.B.

Az előzménye az, amikor másodikos voltam Kaposváron, azt a feladatot kaptuk, hogy egy korábbi diplomamunkára reflektáljunk. Én Kriván Marcellnek a Város szürrealitása című munkáját választottam, amit réskamerával fotózott. Én ebben az időben kísérleteztem a szolárgráfiával, és ez éppen az ellentétje volt annak, amit Marci csinált. Nála a mozgó tárgyak maradtak meg és a háttér tűnt el, én meg csak a fix dolgokat tudtam rögzíteni a hordozóra a hosszú expo miatt. Első etapként Kaposváron, Szentendrén és Budapesten tettem ki lyukkamerává átalakított sörösdobozokat. Ezekből nagyon szép festői képek lettek, de technikailag még nem voltak a maxon. A technika lényege, hogy sörösdobozokból csináltam lyukkamerát, aminek a belsejébe 13x18 cm-es fotópapírt raktam, aztán lezártam alufóliával és egy tűhegynyi lyukat ejtettem rajtuk, ezen jött be a fény, ezáltal egy fordított látvány kerül a hordozóra. A papírokat aztán kivettem és beszkenneltem, innentől kezdve már digitális fájlként lehetett kezelni a képeket. Az első kamerákat egy hónapra raktam ki a közterekre, ezt a módszert tökéletesítettem végül a diplomamunkához. Ekkor már csak Budapesten helyeztem ki a lyukkamerákat a legforgalmasabb pontokon, Nyugati tér, Blaha Lujza tér, Árpád híd, stb. Kivonultunk Budapestre egy nagy kihajtható alumínium létrával, láthatósági mellényben, sisakban és felraktuk a sörösdobozokat az oszlopokra. Júniusban tettük ki őket és szeptember elején szedtem le, fontos volt, hogy a legerősebb napsugárzás idején legyenek kint. A nappal szemben kirakott kamerák képein minden nap egy fénycsík keletkezett. Nagyon izgalmas szivárványsávszerű jelenség jött létre, ahol még azt is lehetett látni, mikor volt felhősebb az ég. Ezt a fotós eljárást egyébként a meteorológiában is használják az égbolt megfigyelésére, olyankor akár egy évre is kint hagyják a kamerát. Ha nem a nappal szemben volt a kamera, akkor az épületek jobban kivehetőek lettek, mivel a napfény arról a területről hatásosabban verődött vissza. Benne volt a rizikó, hogyha leszedi valaki a kamerákat idő előtt, akkor nincs diplomamunkám. 35 kamerát raktam ki és ebből a diplomához hét képet választottam. Az Európai Fotóhónap keretein belül 2016-ban Bécsben és 2017-ben Luxemburgban is bemutathattam a sorozatot. Mikor a baseli Rhy Art Fairre válogattam a képeket, még kettőt hozzátettem az eredetiek közül, ide a Ferenczy Múzeumi Centrum szervezésében mentem ki 2018-ban.

K.K.

2019-ben két díjat is nyertél ezzel a sorozattal.

D.B.

Igen, a Budapest International Photo Awards Gold prize minősítését és az ND Awards első díját a „long exposure” kategóriában.

K.K.

Aktív pályázó vagy?

D.B.

Főleg így év elején van időm végiggondolni, hogy mit hova érdemes beadni. A Space sorozattal 2018-ban pályáztam, amivel első díjat nyertem Ljubljanában a Different worlds nemzetközi fotópályázaton és megkaptam mellé a Luka Koper Photography Awardot is. Ez azzal járt, hogy kaptam két önálló kiállítási lehetőséget; Rovinjban, az Olasz Intézetben, majd Ljubljanában a Balassi Intézetben. Most többek között egy panelház témájú kelet-európai fotópályázatra adtam be egy korábbi sorozatomat.

K.K.

A technikai sokszínűségedet mutatja, hogy polaroid transzferrel is kísérleteztél.

D.B.

Az valóban egy kísérlet volt, egy időben nagyon foglalkoztatott a polaroid transzfer. Ez úgy működik, hogy amikor elkészül a polaroid kép exponálás után, akkor szét lehet húzni a két hordozófelületet, az egyiken egy emulziószerű zselés anyag van. Ha ezt ráhengerelem egy papírra, akkor a képnek egy bizonyos része láthatóvá válik. Ezt először Drégely Imrénél láttam, később beleástam magam a témába. Én olyan nyersanyaggal dolgoztam, hogy csak a fő formák kerültek rá a nyomatra. Ez is az űr témáját járta körül, 8x10-es kis képek keletkeztek, ez a Space sorozat előzménye. Hétköznapi tárgyak fotóiból jöttek létre ezek a kis űr mementók. Utána sokáig lappangott nálam ez a sztori.

Mindig vannak sallangok, de nem túl sok. Nagyjából előre látom a képet, és azt, hogy abból mit lehet kihozni. Az egész a tervezésen is múlik.

0103

Deim Balázs: Eclipse, Space sorozat, 2020.

0103

Deim Balázs: Robonaut, Space sorozat, 2019.

0103

Hétköznapi galaxisaink, enteriőr. Fotó: Deim Balázs

0103

Deim Balázs: Universe, Space sorozat, 2017.

A lényeg végül is a tekintet volt, meg az arc, hogy tud-e egy fotó visszanézni, lehet-e ezzel játszani, hogy nem én nézem a képet, hanem a kép néz engem.
K.K.

Drégely Imrét többször is emlegetted, mint mesteredet és olyan fotográfust, akitől látásmódot és technikai ismereteket szereztél, idén pedig együtt állítottatok ki Berlinben, milyen út vezetett idáig?

D.B.

Igen, Imre tanárom, mesterem és barátom egyszerre. Az egész úgy alakult, hogy három éve dolgozom a Space sorozaton. Előtte sokat nézegettem Drégely Imre és Kerekes Gábor fotóit, meg akartam érteni a munkáikat és szívtam magamba ezt a fajta látványt. A B32-ben rendezett kiállításomra kértem fel Imrét, hogy nyissa meg, ekkor derült ki, hogy ő velem párhuzamosan a Holdra szállás témáját dolgozta fel az 50. évi jubileumra. Surányi Mihály ötlete volt, hogy vigyük ki a két anyagot egy közös kiállításra Berlinbe, a Collegium Hungaricumba, Misi volt a kiállítás kurátora is. Szóval ez az űr téma összehozott minket. Nagyon izgalmas és szép kiállítás lett, a két anyag tökéletesen működött együtt.

K.K.

Az ember- és portréábrázolás alapvetően hiányzik a portfóliódból. Milyen ötlet alapján készült a fotóautomatás sorozatod?

D.B.

Az egyetemen kaptunk egy feladatot, ahol azt csinálhattunk, amit akarunk, ennek örültünk a legjobban. A tanár kíváncsi volt rá, hogy kit mi érdekel, ezért ránk bízta a témaválasztást. Volt egy olyan ötletem, hogy a Batthyány téri fotóautomatába beültetek vadidegen embereket. Arra voltam kíváncsi, hogyha játszok az igazolványkép méretével, mennyire változik meg az arcok kisugárzása és a képek mondanivalója. Sikerült hat embert megkérni, akik vállalták ezt, kifizettem nekik a fotó árát. Mindenféle korosztályból válogattam, beültettem őket az automatába és lefotózták magukat, annyit kértem tőlük, hogy úgy csinálják, mintha valódi igazolványképet készítenének, ne mosolyogjanak, ne grimaszoljanak. Így személyenként egy darab 10x15 cm-es igazolványképet kaptam, ezeket aztán 70x100-as méretre nagyítottam fel. Ezzel egy időben lefotóztam őket, amint ülnek a kabinban és készítik az igazolványképet.

K.K.

És mit tapasztaltál működött az előfeltevésed?

D.B.

A lényeg végül is a tekintet volt, meg az arc, hogy tud-e egy fotó visszanézni, lehet-e ezzel játszani, hogy nem én nézem a képet, hanem a kép néz engem. A Folt Kávézóban volt kiállítva a sorozat egy sötét teremben, csak az arcokra küldtünk fényt. Egyszer pont ott voltam, és két lány ült be abba a terembe beszélgetni, hallottam, hogy miközben mennek be, azt súgják egymásnak, hogy hú ez nagyon durva, olyan mintha megfigyelnének minket. Akkor éreztem azt, hogy ez az, sikerült, végül is ez volt a cél.

K.K.

Eszembe jutott még egy sorozatod, amiről korábban meséltél, amikor a barátaidat fotóztad le, ez végül elkészült?

D.B.

Akkoriban azon gondolkodtam, hogy mi az, amitől én vagyok én, egy önarckép kísérlet tulajdonképpen. Olyan lennék-e, amilyen vagyok, ha ezek az emberek nem vennének körül? Ezért megkértem a barátaimat, hogy öltözzenek fel úgy, ahogy szoktak és egy kétnapos házibuli keretében álljanak a kamerám elé. Egy teljesen steril fehér hátteret használtam, hogy csak az adott ember érvényesüljön a képen. Miközben mindenki sörözött, én villogtam a vakummal. Az volt a tervem, hogy életnagyságú printet készítek majd róluk, ezért mindenkit le is mértem ott helyben. A kifutása az lett volna, hogy azokkal az emberekkel legyünk jól és szeretetben, akik körülvesznek minket, és akikkel egy időben és egy helyen vagyunk ezen a földön. A fotók megvannak, de nem állítottam ki még őket, de minél több idő telik el, annál izgalmasabb is lesz ez az egész, mert el is tűnnek emberek ebből a csoportból, de érkeznek is újak, akik fontosak. Ez egy változó közeg, hozzá is kellene most már fotóznom újra, hiszen négy-öt év eltelt azóta. Nekem így izgalmas az emberábrázolás, ha valamit jelent is az adott pillanaton túl.

K.K.

Pályáztál valaha a sajtófotó díjra?

D.B.

Igen, a sávházról szóló projektemmel több körön is túljutottam, de a végén nem lett díjazott.

K.K.

Vannak már terveid a jövőre nézve?

D.B.

Van egy sorozat, ami elindult, de nem érzem még annyira a magaménak, ez a pixelekről szólna és a semmi fotózásáról. A digitális fényképezőgép érzékelő lapja lenne a téma, ezt szeretném beszerezni, de még nem jutottam hozzá. Eddig úgy készítettem ehhez fotókat, hogy levettem az objektívet és ráraktam a gépre egy takarósapkát, így magát a fényképezőgép belsejében lévő sötétséget fotóztam, felhúztam a csúcsfényeket a képben, ennek hatására előjöttek a képérzékelő pixelei: piros, kék, zöld pöttyök a fekete mezőben. Ebből csinálnék óriás printeket, így absztrakt képek jönnének létre. Plusz egy videóprojekt is tartozna hozzá.

K.K.

Ez egészen közel áll a festészethez.

D.B.

Így van, de ami most jobban izgat, hogy elővegyem a régi nagyformátumú fakamerámat, és papírra fotózzak multiexpókat. Ezzel a technikával nem lesz meg az a szabadságom, hogy photoshopot használjak, így kicsit álomszerűbb és izgalmasabb képek lesznek, mert nem lesz teljesen megtervezhető. Most valahogy jobban vonzódom ehhez a nyugalmasabb fotózáshoz, mint a felpörgetett digitális technikához, ehhez érzek most több energiát, remélem lesz belőle valami izgalmas.