Hit, nyelv, erőszak

A Hellyel kínált jelentés - Fiatal fotográfusok vizuális stratégiái három fiatal művész látszatra meglehetősen különböző sorozatait mutatja be egy térben. Ami a munkákat összeköti, az az idegenség és lefordíthatatlanság tapasztalata, legyen az egy másik országé, kultúráé, vagy a hité napjainkban, vagy a nyelvek egymásra való lefordíthatatlanságáé.

Szabó Liza szellemes, paradox, ám mégis magától értetődő módon képekre fordítja le a fordításelmélet alaptételét, problémáját, azt, hogy nincs pontos, teljesen hű fordítás, átjáró egyik nyelvből a másikba. Mivel nem pusztán nyelvet, hanem kultúrát, életmódot, habitust, történelmet kellene lefordítani, adott esetben akár egyetlen, rövid mondatban, mondat köré. Amit meg lehet és meg kell kísérelni, de a tökéletes visszaadása az eredetinek lehetetlen. Ha radikálisan nézzük, nem lehetséges fordítás. Ennek viszont könnyedén ellentmondanak a mindennapjaink és egész kultúránk. Bármennyire felületesen vagy pontatlanul tesszük, mégiscsak megértjük valamennyire egymást vagy a másik kultúrát. Pontosabban, ami történik, az inkább az alapvető félreértések folyamatából véletlenül felbukkanó megértés szerencsepillanata.

Szabó Liza munkái a nyelv legkegyetlenebb és legproblémadúsabb terepén célozzák meg és próbálják kibogozni, vagy éppen összegabalyítani a megértés fonalait. Az állandósult szókapcsolatokat, közmondásokat, szállóigéket szinte lehetetlen lefordítani, itt csak nagyon távoli közelítések lehetségesek. A munkákban különböző népek (angol, török, portugál, magyar, spanyol, holland, kínai, finn) mondásait fordítja le szó szerint, a lehető legpontosabban képekre. A gesztussal a közmondások jelentése, ami majd mindig átvitt értelem, megsemmisül, kioltódik. Amit látunk, rejtélyes és abszurd cselekvések, tárgyak halmaza. A képek leírása is a homályt fokozza, hiszen pusztán az eredeti nyelvű mondás, annak angol, majd magyar fordítása olvasható, amelyekből magyarázat híján ismét nem értünk semmit. A sorozat weboldalán, az adott képnél már ott a rövid, és természetesen nem teljes, és ugyancsak számtalan további kérdést felvető magyarázat.

A legtöbb közmondás eredete eleve homályba vész, így jelentésük sem kikövetkeztethető. A képek zászlóhoz hasonló anyagra vannak nyomtatva és színeikben az adott nemzet színeit is felmutatják.

Szabó Liza munkái, kegyetlen útmutatója (Útmutató külföldieknek) megértésünk és kommunikációink egyrészről vidám, másrészről tragikus zsákutcáit építik fel. Form from című sorozatának két képe másféle módon zökkent ki, analóg eszközökkel létrehozott, de digitális eredetet, színtiszta képmanipulációt imitáló absztrakt fotókat látunk, amelyeket puszta látványra nem igazán tudunk hova tenni, hiszen egy bizonyos távolságból akár festmények is lehetnének.

Zellei Boglárka Hellyel kínált szent című sorozatának képein különböző helyszíneken megkeresztelkedő embereket látunk. A keresztelő papot, a kereszteltet, a medencét és a teret. A képek retorikája tárgyilagos, objektivitásra törekvő, inkább a környezet, a bemerítés kereteinek bemutatására törekszik, mint a személyes dráma arcokon való meglesésére, a személyek terébe való behatolásra. Megfogalmazásától távol áll a voyeurizmus. A képek hatása, befogadása azonban, a téma természetéből, de a bemutatásból adódóan is, paradox.

Egy interjúból tudható, hogy a művész számára a hitnek, így a képeknek személyes tétje is van. A hit azonban alapvetően a szubjektum, a lélek dolga, nehezen látható, megfogalmazható vagy átadható. A képeket nézve nem biztos, hogy ugyanazt érezzük, értjük, amit a művész. Természetesen a befogadás, értés mindig különbözik attól, amit a mű vagy alkotója akar, megfogalmaz. A műértelmezés is fordítási probléma, és ugyanúgy a lehetetlenségre, zsákutcára van ítélve. Csak közelítések lehetségesek. Jelen esetben azonban talán túl nagy ez a feltételezett távolság mű és befogadó között. Ennek egyik oka a távolságtartó retorika, a szubjektum drámájától elhúzódó tekintet, ami így inkább egy nagyobb látószögű panorámát mutat a környezetből, amelyben legtöbbször eltörpülnek, szinte eltűnnek a személyek. A tekintet az épített, tárgyi környezetet látja főként. Ebből következik a másik ok. Ahogy a vallásos művészet, úgy az építészet is igen problematikussá vált a modern korszaktól kezdve. Röviden: igen kevés műalkotást találunk, amire azt tudnánk mondani, hogy nem giccs, azaz nem puszta didaktikus illusztrációja hittételeknek. Ugyanez áll a legtöbb esetben kevéssé invenciózus épített külső és belső terekre is. Zellei Boglárka fotóin, mivel főként az épített környezetre fókuszálnak, ezeket tudjuk főként megítélni. A különböző helyszínek köznapisága, minden spiritualitást nélkülöző, a legtöbbször teljesen esetleges, ízléstelen volta így a szituációnak nem a komolyságát, átélhetőségét, hanem abszurditását emeli ki. A befogadó kívülről nézi, mert mást nem tehet, azt, ami alapvetően belül történik, egy jobbára abszolút elidegenítő, furcsa, groteszk, sőt vicces térben. A képek így, feltételezésem szerint, éppen az ellenkező hatást érik el, mint amit szándékoznak.

De: Zellei Boglárka talán a legnehezebb feladatot vállalta magára, amit művész kitalálhat. A hittel foglalkozni, azt átadni, megmutatni, átélhetővé tenni műalkotások kontextusában, szinte a lehetetlennel határos feladat.

Koleszár Adél immár évek óta Mexikót próbálja a maga számára és számunkra képi nyelvre lefordítani. Az Erőszak sebei jelen összeállítása, ami képekből és egy vetítésből áll, tömör, a vérhez hasonló sűrűségű és rejtélyes tömörségű nyelven beszéli el azt, amit egy idegen kultúrából lát, megért. E kultúra két fontos jellemzője a nyugati társadalmakból visszaszorult, eltűnt hit, vallásosság, és ezzel együtt a számunkra mérhetetlen és felfoghatatlan erőszak, halál. És bár úgy tűnik, hogy két különböző dologként írjuk le, e két jellemző bizonyos értelemben egy, ugyanannak a színe és visszája.

Koleszár Adél képeinek világa egy számunkra szokatlan, brutális nyersességet mutat, a létezéshez, pontosabban annak sötét oldalához való közvetlen és érzéki hozzáállást. Majdnem mindig sebesült, sérült, megvágott, megütött embereket látunk, ha tájképet, akkor gyaníthatóan temetőt, tömegsírokat, vagy egy halott kígyó csontvázát vagy egy erőszakra utaló apró jelet, egy fegyvergolyót, ami a képet azonnal vörösre is színezi. Szinte fölösleges az a kép, mert közvetve már eddig is ezt láttuk, amelyen mintha két vagy több ember részletét látnánk, akik verekednek, birkóznak, üvöltenek, szeretik egymást vagy mindezt egyszerre. Egyszerre halnak meg. Koleszár képei csak pár színt ismernek, a vér vörösét, az ütés kékjét, a halál feketéjét, a hamu szürkéjét. Ezzel a korlátozott és radikális palettával fejeznek ki mindent. Pontosabban: a fotográfus pillantását, látomását egy idegen, egyszerre ismerős, egyszerre riasztó világról. A képek majd minden esetben ezt a látomásszerűséget mutatják fel, az alakok, tájak, dolgok vagy a majdnem teljes sötétségbe burkolóznak, vagy egy erős fényben, fényből bukkannak elő egy riasztó pillanatra. Mintha egy mély és súlyos álmot látnánk, amelyből nem lehet felébredni. Egy kultúráét, mely mintha még nem tanult volna meg beszélni, párbeszédbe bocsátkozni, és csak az erőszak nyelvén, a mindenki mindenki ellen, és a férfiak a nők ellen nyelvén ért.

A Hellyel kívánt jelentés alkotói arról beszélnek, hogy milyen nehéz bármit is elmondani, ráadásul a képek nyelvén. De a nehézség megmutatása már több is, mint félsiker. Képeket látunk, amelyek nyugtalanítanak, és amelyeken el lehet majd gondolkodni. És ez nem kevés.