A hedonista tekintet

Jacques Henri Lartigue munkássága, így a Life in Color című kiállítása is magas labda. Fotói olyan tehetséggel, zsenialitással és görcs nélküli lazasággal ragadják meg, mutatják fel az élet gyönyörét, boldogságát, hogy iránta csak lelkesedni lehet. Lartigue bizonyos értelemben a fotográfia Mozartja volt, de egy vállaltan kívülálló, amatőr Mozart, akinek soha nem voltak anyagi gondjai, így sohasem kellett abból megélnie, amihez a legnagyobb tehetsége volt.

Lartigue majdnem csodagyerekként kezdte, hiszen már hatévesen fotózott az apja gépével, nyolcéves korában már saját fényképezőgépet kapott. A későbbiekben szinte viharos sebességgel veti rá magát a valóság megörökítésére, főleg annak dinamizmusára. Bravúros technikával és igen jó fényképezőgépekkel komoly életművet hoz létre már gyerek- és kamaszkorában. Egyik legnagyobb felfedezője, John Szarkowski, aki 1963-ban kiállításon mutatja be a világnak és a világhírnek az akkor 69 éves Lartigue-ot, így foglalja össze találóan és tömören a fotós témáit: „Szerette a szép nőket, az elegáns kosztümöket, az autókat, a repülőket, a sebességet és a játékot. (…) … szerette a látás fizikai aktusát.” (John Szarkowski: Jacques Henri Lartigue fotográfiái)

Lartigue a későbbiekben gondol egyet és a festészet felé fordul, intenzíven tanul, fest, későbbiekben kiállít, de e téren sohasem ért el olyan sikereket, mint a fotóban. Az 1950-es évek komoly fordulat a pályáján, elkezd színes diára fényképezni, mégpedig 6×6 cm-es méretben, Rolleiflex fényképezőgépekkel, majd kisfilmes kamerákkal. A fordulat azonban nem előzmény nélküli. Lartigue mindig is imádta a technikai eszközöket, újításokat, és a színes fényképezés korai korszakában is fotózott autokróm lemezekre 1912 és 1927 között.

A színes nyersanyagra való fényképezés nagyon sokáig a fotográfia egyfajta mostohagyereke volt, nem tartották komolynak és kicsit le is nézték, mindazzal együtt, hogy igen sokáig a nyersanyagok sem volt megbízhatóak, amellett, hogy az áruk is magas volt. A színes fotográfia elismertségét, áttörését az amerikai fotográfia olyan nagyságai hozták el a ’60-as, ’70-es években, mint William Christenberry, William Eggleston és Stephen Shore. Lartigue-ot vállalt kívülállósága, amatőrsége és hihetetlen kíváncsisága, gátlás nélkülisége azonban egyenes úton vezette a kísérletezéshez, így a színes nyersanyaghoz, és teljesítménye a színes fotózásnak is egyik úttörőjévé avatta.

Lartigue életműve, amelyet teljes egészében a francia államra hagyott, százhúszezer negatívból, üveglemezekből, diafilmekből, mozgóképekből és 126, szöveggel ellátott fotóalbumból áll. Maga a szám is egy fontos dolgot jelez a fotós habitusát illetően, azt, hogy számára a fotózás olyan volt, mint a lélegzés, az élés, egyszerre a boldogságának megörökítése és megalkotása: „Amennyire lehet, azzal a gondolattal készítem a képeket, hogy ezáltal megőrzöm a saját boldogságom egy darabját.”

Lartigue a tekintet hedonistája volt. Imádta az elétáruló élet egész gazdagságát, formáit, színeit, szépségeit, változását. Mindent meg akart örökíteni, amit látott, mert: „Bármi történjen, az nekem rendben van. Még most is, amikor az emberek azt mondják, rossz idők járnak, elbűvölő dolgokat találok.” Lartigue szemléletmódját egyfajta sajátos zen buddhizmusnak is tarthatjuk. Szerinte minden jó, minden megörökítésre érdemes és szép. Persze szépségeszménye, képei világa korántsem volt egyetemes vagy kortalan, inkább a 19. századhoz kötődik, az impresszionista festészet képi világára emlékeztet.

Mind a korai autokrómokban, mind a kései ektachrome és kodachrome-okban legfontosabb témái a nők, feleségek, barátok, a táj, az utazás, a virágok, a sport. Színes képei, már csak az anyagok sajátossága miatt a legtöbbször kevéssé mozgalmasak. Másra használja a színes filmet, mint a fekete-fehéret, ahogy erre ő maga is igen tudatosan reflektált. Az autokróm film érzéketlensége gyakran fél és egy másodperces expozíciót követelt, és a későbbi nyersanyagok sem lettek sokkal „gyorsabbak” kezdetben, így Lartigue, aki képeinek minden spontaneitása ellenére, naplói szerint, igen komolyan megtervezte felvételeit, a színes fotózásban is többnyire beállított jelenetekkel operál.

Képei sok esetben csendéletek, a fény, a színek, a virágok, a nők esztétikusan elrendezett kompozícióiban fénylenek fel a képeken. Ez a világ a napfény, a ragyogó színek, a mosolygó emberek világa, vagy éppen a vicces, humoros jeleneteké, hiszen Lartigue zsenialitása behozza a fotóba a humort is. Ahogy a későbbiekben nő a film érzékenysége, úgy tör be a nyugodt világba a hétköznapi élet forgataga. Lartigue a színes fotóban is meg tudja már valósítani azt, amit korábban a fekete-fehérben, és a rá jellemző bravúrossággal kapja el az élet meghökkentő, groteszk, vidám, melankolikus pillanatait. De bármit fotóz is, mindig sugárzik a képekről a szépség és az élet spontán, elegáns élvezete. Lartigue mindig kamasz, tágra nyílt tekintete az életnek csak a világos, csak az aranyló oldalait látja. Mintha állandóan a megszakítatlanul felhabzó élet himnuszát írná.

A Life in Color kiállítás tökéletesen hozza és visszaadja ezt az élményt, elegáns, szellős elrendezésben sorjáznak a ragyogóbbnál ragyogóbb képek, mint megtudjuk, a nyersanyagok sérülékenysége miatt digitalizált és retusált, majd nyomtatott fotók, továbbá Lartigue híres albumainak fakszimiléi, de átvilágított autokróm lemezek és színes diák is, továbbá sztereó nézőkében látható felvételek.