Meghalt Fred Herzog, a színes fotográfia úttörője

Szeptember 9-e a fotográfia egyik sötét napja lett. Az események furcsa egybeeséseként, ugyanazon a napon halt meg két igen jelentős fotográfus, Robert Frank és Fred Herzog. Míg Robert Frank elismerten a fotográfiai egyik legjelentősebb alkotója, már életében klasszikusa volt, addig Fred Herzogot jóval kevesebben ismerik. Holott…

Holott Fred Herzog, minden kétséget kizáróan a színes fotográfia egyik úttörője és klasszikusa volt. Munkássága párhuzamos, de néha meg is előlegezi William Eggleston, William Christenberry, Helen Levitt, Joel Sternfeld vagy éppen Stephen Shore eredményeit. Herzog kései felfedezése majdnem biztosan összefügg azzal, hogy nem az Egyesült Államokat választotta hazájának, hanem az akkor kulturálisan marginálisnak számító Kanadát.

Herzog, ahogyan Robert Frank is, Európából, pontosabban Németországból származik, 1930-ban született Bad Friedrichshallban. Amíg Frank 1947-ben jött az Egyesült Államokba, addig Herzog 1952-ben települt át Kanadába, először Torontóban, a későbbiekben Vancouverben élt. Változatos szakmák, munkák után 1961-ben a vancouveri St. Paul’s Hospital orvosi fényképésze lett, és ezt az állást 29 évig, 1990-ig töltötte be. Emellett a University of British Columbia-n a Department of Biomedical Communication fotó- és film részlegének volt az igazgatója, de fotót is tanított ugyanitt, az egyetem művészeti karán.

20 évesen vette első fényképezőgépét, de komolyan fotózni csak 1953-ban kezdett. Viszont különös, és a korban szokatlan választással, azonnal színes filmre, pontosabban diára, a Kodachrome-ra. Első gépe egy Kodak Retina volt, de már 1957-ben beszerzett egy Leica M3-at. A fotográfia technikai adatainak, eszközeinek felsorolása nem fölösleges, hiszen ez abszolút módon meghatározza sok esetben a fotográfia módszerét, módját, világlátását. Az ’50-es, ’60-as évek fotóját a fekete-fehér nyersanyag és egy absztraháló, artisztikus „világlátás” határozta meg. Walker Evans szerint „A színes fotográfia vulgáris.”, Robert Frank pedig azt mondta, hogy: „A fekete és fehér a fotográfia színei.” Walker Evans kijelentése mélyen ironikus, hiszen ő maga is a színes fotózás úttörői közé tartozik. 1948-tól, a Fortune magazin fotószerkesztőjeként számtalan színes fotóját publikálta, majd a ’70-es évek közepétől az SX-70 Polaroid géppel igen jelentékeny színes polaroidokat készített.

Herzog nyersanyagválasztása különösképpen megnehezítette saját dolgát, hiszen ő maga is a dokumentarizmusban, az utcai fotózásban jeleskedett, ehhez azonban mozgékonyság kellett. A kisméretű kamera a korban már adott volt, de a Kodachrome igen érzéketlen film volt, Herzog 10-es érzékenységű diát használt, ami sok szituációban megnehezítette, ellehetetlenítette a dolgát, ha nem statikus témát vagy nem állvánnyal fényképezett.

Herzog Vancouver utcáit, az ott folyó életet, és a város képét, épületeit, főként kirakatokat, autókat, és persze táblákat, feliratokat, jeleket fotózott. Szemlélete egyfajta egyesítése a fekete-fehér klasszikus, humanisztikus dokumentarizmusnak, és a színes anyagban való gondolkodásnak, színes tömbökben való komponálásnak. Képei témáiban megelőlegeznek sok mindent Eggleston vagy Shore fotózásából, de azoktól eltérően nem, vagy kevésbé szárazak, topográfiaiak, személytelenek, ironikusak. Herzog is a mindennapi életet, a mindennapiságot fotózta, ám érezhetően törekedett annak a bizonyos döntő pillanatnak az elkapására is, pontosabban beépítésére a színek ritmusa, változatos struktúrái, összhangja és ellentétei közé. Érzékenyen és rokonszenvvel figyelte a kamerája elé kerülő különböző nemzetiségű és társadalmi rangú férfiakat, nőket, gyerekeket. Pillantása egyszerre pontos, tárgyilagos és egyszerre lírai.

Ironikus, hogy ahogy Egglestonra, úgy Herzog fotózására is a színes filmet elutasító Robert Frank tett döntő hatást, a fotográfiát megváltoztató The Americans albumával. Szellemileg azonban, saját elmondása szerint, az „ő hőse” a magányos utcák fotósa, Eugene Atget volt. Herzognak pályája során, a ’60-es évektől kezdődően jó pár egyéni kiállítása volt városában, ám csak 2008-ban fedezte fel a nagyvilág és szentelt tárlatot neki New Yorkban, Párizsban, Tolouse-ban. Ettől a korszaktól kezdődik pályájának és eredményeinek szolid felfedezése