Megörökölt érzelmi házi feladat

Miközben attól visszhangzik a közbeszéd, hogy rohamosan fogy a népesség, és minden nőnek kötelessége lenne világra hozni legalább még egy magyart, nem számít népszerű álláspontnak megkérdőjelezni a status quo szerinti családmodellt, vagy épp a szülői lét csodálatos mivoltát. Hiszen alapvető, hogy mindenkinek arra kell vágynia, hogy átlépve a felnőttkorba mihamarabb szülővé váljon, ezzel fenntartva az élet körforgását. Ritkán állunk meg azonban végiggondolni, hogy mivel is jár mindez. Hatalmas felelősséggel, persze, nem hiába tologatja folyamatosan az Y-generáció a családalapítás időpontját. De mit is jelent gyereket vállalni azon felül, hogy lesz még valaki a lakásban, aki az első pár évben viszonylag sokat sír, és meglehetősen nehéz megállapítani, hogy mi miatt?

Rengeteg nehézséget és örömöt, traumát és gyógyulást, veszteséget és biztonságérzetet, kompromisszumot és boldogságot; sőt, többnyire mindezt egyszerre. A családi viszonyrendszernél komplexebb érzelmi kavalkád ugyanis kevés akad a világon. És hogy ez mennyire univerzális tapasztalat, arra bizonyíték az augusztusban nyílt Családi okok miatt című kiállítás a debreceni MODEM-ben.

Don Tamás kurátori (és bizonyos tekintetben produceri) munkájának kiindulópontja egy jól ismert iskolai toposz: a “családi okokra” hivatkozó szülői igazolás intézménye. A bejegyzés egyfajta Jolly Jokerként vonult be az iskolai szokásjogba, melynek láttán mindenki szó nélkül elfogadja a kimaradás tényét. A kiállítás a “családi ok” mibenlétéből kiindulva arra tesz kísérletet, hogy betekintést nyújtson a családfogalom társadalomtörténeti és pszichológiai kontextusába, illetve, hogy ezeket az egyetemes, ugyanakkor mégis ezer módon megélhető tapasztalatokat kortárs magyar képzőművészek, írók és zenészek koprodukcióin keresztül árnyalja.

A négy részből összeálló kiállítás többek között olyan kérdéseket vizsgál, mint hogy min áll vagy bukik egy családi kötelék megmaradása? Miért van az, hogy míg egyes családok minden akadály ellenére kitartanak egymás mellett, addig mások egyik pillanatról a másikra hullanak szét? Erre világít rá például Puklus Péter installációja, amely egy kihűlő házasság mementóját, és az erről való beszéd tabu jellegét tárja fel. Vagy a családtörténetét már több munkájában is feltáró Kocsi Olga legújabb installációjában saját fogadott nagymamája, Rózsa mama történetén keresztül azt mutatja meg, hogy az őszinte törődés egyáltalán nem vér szerinti kötelék függvénye.

Ahogyan a vér szerinti kötelék nem garancia a szeretetteljes és biztonságos környezetre sem. Erre ad kifejezetten érzékletes példát a kiállítás legmegrázóbb terme, amely a családon belüli erőszak a közbeszédben és intézményes keretek között máig túlzottan alulreprezentált problémáját tematizálja. A NANE és a debreceni családsegítő központ bevonásával, Balla Csönge kutatómunkája alapján összeállított anyag felvonultatja a családi abúzus leggyakoribb formáit, amelyekhez hozzárendeli a leggyakoribb áldozathibáztató frázisokat, és sorra veszi azokat az okokat is, amelyek miatt az érintettek mégis sokszor képtelenek kilépni az életüket is veszélyeztető kapcsolatokból. Az elképesztő érzékenyítő potenciállal létrehozott terem kötelező állomás kellene, hogy legyen mindenkinek, aki döntéshozatali pozícióban vagy az igazságszolgáltatásban dolgozik. Ugyanakkor ezzel a teremmel indítani a kiállítást talán nem a legszerencsésebb választás, ugyanis ennek tükrében az ember már nem képes másra fókuszálni, csak a családi történetek baljós vetületeire.

A kiállítás egyik legtöbbször visszaköszönő fogalma az örökség, egyrészt annak kézzelfogható és anyagi, de sokkal inkább elvontabb, érzelmi vetületeivel. A kiállítók közül sokan operáltak olyan tárgyakkal, amelyeknek mára inkább csak eszmei értéke felbecsülhetetlen, a művészek mégis ezeken keresztül voltak képesek elvégezni nagyon fontos érzelmi házi feladatokat. Így ölt testet a 20. századi magyar történelem Esterházy Marcell apáról fiúra szálló, alpakka lemezbe oltott örökségében, és épp így válik Schuller Juditnál a nagyapjától ajándékba kapott gyűrűtől való megválásának aktusa is leszámolássá az örökségbe kapott, de személyesen meg nem élt gyásszal. Az örökségül kapott tárgyak emlékezetén keresztül teremt egyfajta folytonosságot a felmenőitől hátramaradt kincsek és saját szerzeményei között Nagy Csilla, míg Nemes Csaba festményei Kemény Lili Bűnbeesés című, a transzgenerációs szorongások, ellentétek és traumák ellen lázadó tinédzser, dacból ihletődött verse alapján idézik meg az ‘50-es évek Magyarországának terhelt politikai közhangulatát.

“A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – szól az Anna Karenina méltán elhíresült első mondata, amely tökéletes szlogenje lehetne a Családi okok miattnak is. A kiállítás ugyanis kissé felülreprezentálja a fájdalmas családi emlékeket, amelyeket kevéssé egyenlítenek ki azok a munkák, amelyek arra mutatnak rá: a családok, minden hibájuk és nehézségük ellenére, végső soron mégiscsak azért vannak, hogy egyfajta hátországot szolgáltassanak az egyén számára. A bemutatott munkák azt a mára közhellyé avanzsált mondást is alátámasztják, miszerint nem lehet sérülések nélkül felnevelni egy gyereket sem – törekedni inkább arra kell, hogy mindkét fél a lehető legkevesebb sérüléssel ússza meg a folyamatot. Mindeközben pedig érdemes megpróbálni élvezni a vasárnapi ebédeket ugyanazokkal a kissé fárasztó rituálékkal, túletető szeretetkifejezéssel és a soha ki nem fogyó családi kriticizmussal, amely amúgy igazából elképesztően hiányozna, ha nem lenne.