A létbizonytalanság korszelleme

Ritkán látni annyi nemzetközi feltörekvő fotográfust egy helyen, mint a Capa Központban megrendezett Parallel Intersections kiállításon. Ez a szerencsés együttállás a PARALLEL Európai Fotográfiai Platformnak köszönhető: a program keretében együttműködő 18 európai intézmény kreatív tanácsadással és kiállítások megvalósításával segíti a kiválasztott fiatal fotográfusok és kurátorok nemzetközi bemutatkozását. A szeptember elején nyílt kiállítás két részből áll: a Project Roomban megrendezett Showcase-en a programba frissen beválogatott alkotók bemutatkozói kaptak helyet, míg a nagy kiállítótérben installált Zeitgeist az előző éves mentoráltak friss munkáiból állt össze.

Ebből is adódik, hogy a két kiállítás nehezen mérhető össze: a Showcase kisebb volumenű összeállítás, inkább nevezhető szépen installált portfólióbemutatónak – ugyanakkor az is sejthető, hogy az itt szereplő alkotók jövőre, az egyéves mentorálást követően fognak érdemben bemutatkozni a nemzetközi közönség előtt. A Zeitgeist ezzel szemben nagyobb falat: az itt szereplő fotográfusok munkái a PARALLEL tutorálási programjának keretében jöttek létre, így egyfajta beszámoló kiállításként lehet tekinteni rá. Fontos kiemelni, hogy ilyen jellegű csoportos kiállítást rendezni nagyon nehéz feladat: a művészek nem adott témára alkotnak, a kurátoroknak pedig hozott anyagból kell dolgozniuk, hiszen mind az alkotók, mind pedig a program keretében megvalósult művek adottak. Ennek ellenére a Zeitgeist meglehetősen kompakt, és a Gellér Judit és Mucsi Emese által kijelölt kurátori csomópontok is releváns keretet adnak a bemutatott sorozatoknak.

A Zeitgeist (azaz korszellem) mint címadás első pillantásra megmosolyogtató lehet. Főként azért, mert jelen korunk szellemiségét leginkább az határozza meg, hogy nem lehet valós korszellemről beszélni: nincsenek biztos kapaszkodópontok, minden folyamatosan átalakulóban van, és látszólag mindannyian be vagyunk zárva a saját, információtorzítással terhelt buborékunkba. Ugyanakkor be kell látni: valóban ez manapság a közhangulat, amelyben a korszellemünket alapjaiban meghatározó közös pont a létbizonytalanság. Kiválóan mutatnak rá erre a Zeitgeiston bemutatkozó alkotók is, akiknek munkái négy tematikus blokkban kaptak helyet.

A Posztigazság és pszeudotudomány terem kiindulási pontja, hogy a 2016-os év legmeghatározóbb kifejezésének brit tudósok a post-truth-t választották. Ez az az év, amikor Donald Trump hatalomra került, nem kis százalékban a fake news-gyár olajozott működésének köszönhetően, amelyet akár a kortárs információs társadalom pestisének is nevezhetünk. A fake news ugyanis beláthatatlan károkat okoz mind az emberiség, mind pedig az ökoszisztéma számára, az ezzel szembeni fellépés pedig látszólag nem tud olyan hatékony lenni, mint amilyen sebességgel a fake newst kiszolgáló technológiák fejlődnek. A terem egyik legizgalmasabb alkotása Marie Lukasiewicz A korallfehéren túl című sorozata, amely az ökoszisztéma számára létfontosságú, mégis kihalófélben lévő korallzátonyok helyzetén alapuló fikciós keretet hoz létre, arra reflektálva, hogyan tudjuk a végletekig kizsákmányolni a természetet a gyógyszeripar hazug marketingfrázisaira hivatkozva. Ebben a teremben állít ki az évfolyam egyetlen magyar résztvevője, Szalai Dániel is Stadtluft Macht Frei című sorozatával, amelyben a bécsi galambellenes kampányok áthallásait kutatva mutat rá arra, milyen szinteken képes hatni a gyűlöletbeszéd és hangulatkeltés, és rávilágít arra is, milyen mozgósító erővel bírhatnak a sokszor alaptalan, mégis kirekesztő szólamok.

A posztigazság uralta közhangulat konstans szorongást ébreszthet az emberekben, amire egyfajta válaszreakció lehet a második teremben prezentált Misztikum, amely egyben a kiállítás talán legfigyelemreméltóbb része is. A technológia fénykorában, ahol minden arról szól, hogyan lehet dolgokat robotizálni, gyakran megfeledkezünk a spiritualitás jelentőségéről. Ennek persze intellektuális körökben negatív felhangja van: nem trendi spirituálisnak lenni. Pedig fontos belátni, hogy rituálék valamilyen formában mindenki életében vannak, hiszen mindenkinek szüksége van arra, hogy valamiben hinni tudjon: legyen az egy felsőbb létező, egy ősi babona vagy épp a féltudományos alapokon nyugvó self-help könyvek életvezetési tanácsai.

A terem legálomszerűbb képei Laura Konttinen Mikor a feketerigók visszatérnek című sorozatából származnak, amelyek a művész Salemben született nagymamájának amerikai otthonáról készült fotójából indulnak ki. A sorozat a családi gyökerek feltárásának misztikus vizuális naplója, amelynek hangulata tökéletesen illeszkedik a boszorkányperekről elhíresült kisváros sztereotípiáihoz. Hasonlóan természetfeletti, de lényegesen sötétebb témával operál Roisin White A gyerek tenyerét ezüsttel keresztezzük című sorozata, amely az ír folklór mélységeibe száll alá, és elemzi ki, hogyan bélyegezték meg és rekesztették ki a másnak tételezett gyerekeket. A sorozat tanulságai figyelemre érdemesek lehetnek a gyermeknevelési stratégiák kortárs gondolatköre számára is. A babonás témák mellett a Misztikum teremben kiállított munkák között megjelennek a szorongás és a stressz oldásának sokak számára rejtélyes pszichológiai kezelései, törzsi rituálék máig élő hagyományai vagy épp a halállal való találkozás és a gyász megélésének terhei.

Nem jöhet létre manapság társadalmi kérdésekkel foglalkozó kiállítás, amelyben ne kapna hangsúlyos szerepet a klímakatasztrófa és az abból fakadó társadalmi és ökológiai átrendeződés. Nincs ez másként a Zeitgeist esetében sem, amely az Antropocén teremben helyezte egymás mellé a klímagyász és a menekültválság megrendítő képeit. Míg Martin Eberlen Ahol én élek, ott nincsenek jegesmedvék sorozata egyfajta haragos, ám mégis beletörődő narrációja a klímaapokalipszis felé magabiztosan lépdelő londoni tájnak, addig Cihad Caner A megszelidíthetetlen szörnyeteg (f)eltüntetése című többcsatornás videóinstallációja azt a többségi társadalom számára megemészthetetlen elméletet járja körül, hogy a többségtől különböző létezők is ugyanolyan létjogosultsággal bírnak. Ehhez a gondolatkörhöz kötődik Sinead Kennedy Felszínen maradni című munkája is, amely a hosszú évekre az ausztrál tranzitzónákban ragadt, egyhelyben toporgó menekültek végletekig feszített mentális terhelését mutatja be. A terem legfőbb erénye, hogy madártávlatból tekint az antropocén kérdéskörére, és a klímaváltozásból fakadó mikrogazdasági vagy épp migrációs kérdéseket együtt tárgyalja az éghajlati átalakulás témájával.

A kiállítás utolsó, Identitás című terme a leginkább tematikusan széttartó, ide főként olyan munkák kerültek, amelyek a kiállításon kirajzolódó többi témakörbe nem illeszkedtek. Itt kaptak helyet a művészek saját vagy családi történeteit feldolgozó sorozatok, a nemzeti identitás kérdését taglaló munkák vagy épp a háborúkat követő PTSD-t vizsgáló alkotások. A terem egyik legkurrensebb munkája Jessica Wolfelsperger Tudod-e, ki vagyok című installációja, amely azt vizsgálja, milyen módon homogenizálja a nyugati világot a közösségi média, azon belül is az Instagram fotókészítési produkciós kényszere. A mű, bár egyértelműen tartalmaz ironikus felhangot, végső soron mégis amellett foglal állást, hogy a közösségi média lehetőséget teremt arra, hogy bárki tartalmat generálhasson és ezzel részt vegyen a képek végeláthatatlan körforgásában. Ez a szemlélet végső soron a warholi 15 perc hírnév kortárs megnyilvánulásaként értelmezhető, ugyanakkor az talán kevésbé domborodik ki, milyen módon fordítja ki a valóságunk észlelését a 21. század szelfikultúrája.