Menü

Feminista olvasókönyv

01 • 11 • 19Balázs Kata

Az immár negyedik hullámát élő feminizmust, illetve a gendertudományt az utóbbi időben érintő hazai események fényében különös figyelem illeti meg Tatai Erzsébet idén tavasszal megjelent, 1993 és 2016 között született írásaiból válogató kötetét. Még azt is megkockáztatom, hogy a diskurzus tudományos és társadalmi érvényessége és létjogosultsága melletti demonstrálás (talán a tudósi aktivizmus formájaként) is megsürgette a kötet kiadását. A hazai művészeti élet egyik legmeghatározóbb tudós-kritikus-kurátora a feminizmus fogalmát és szempontrendszerét a magyar(országi) művészeti teljesítmények értelmezését illetően meghonosító művészettörténészek közé tartozik, a kötet pedig – többek közt – ennek a folyamatnak az állomásait is kijelöli a mából visszanézve. A szerző a kiadványt feminista olvasókönyvnek szánta, még ha ténylegesen feminista szöveg kevés is található benne.

0103

Tatai Erzsébet: A lehetetlen megkísértése, 2019. © Új Művészet

A terminológiára összességében is nagy figyelem hárul. A szerző a feminizmus kifejezést forgatja az aktuálisabb/korszerűbb társadalmi nemek tudományával (genderrel) szemben, nyilvánvalóan a hazai színtér jellemzőinek és hiányosságainak ismeretében a nők előtérben tartását érvényesítve. Turai Hedvignek adott, „genderről” szóló válaszát közli a szerző a harmadik fejezetben, hogy kiderüljön, tíz évvel ezelőtt is hasonló felvetéseket fogalmazott meg a fenti problémával szemben. Ugyanakkor a reflexivitás és a historiográfiai tudatosság jegyében a feminizmusok terminust használja, egyértelművé téve a feminista (immár történeti dimenzióval rendelkező) elmélet és gyakorlat heterogenitását. Ebből fakad, de szembetűnő a nőművészet kifejezés távoltartása az előszóban és a címben. Ez egyrészt az esszencializmus elkerülését szolgálja (szintén ennek jeleként alkalmanként férfi alkotó is bekerül a válogatásba), másrészt egyértelművé teszi, hogy a kötetben olvasható szövegeket mindenekelőtt művészettörténetiként kell olvasnunk olyan alkotókról, akik történetesen nők, és alkotói gyakorlatuk ragyogóan sokszínű, amelyben a női szempont hasonlóan sokféleképp mutatkozik meg. A szövegekben olyan művek és jelenségek kerülnek górcső alá, amelyek elsősorban a kilencvenes években indult női alkotók nem feltétlenül nőművészeti, de női szempontot érvényesítő tevékenységét őrzik a szerző által a hazai viszonyokra előszeretettel használt látens (a könyv kiváló recenzánsa, Hornyik Sándor által az Artmagazin 2019/3. számában implicitté finomított) feminizmustól kezdve a legtágabb értelemben egészen a queer elmélet felvillantásáig. Ugyanakkor a nők reprezentációjának kérdése is előtérbe kerül, a szűkebb értelemben vett vizuális kommunikáció formáit illetően.

0103

Tatai Erzsébet: A lehetetlen megkísértése, 2019. Fotó: Kiss Imre

Ez a kötet minden bizonnyal legalább annyira alapvető irodalma lesz a közelmúlt magyar művészetének, mint Tatai Neokonceptuális művészet Magyarországon a kilencvenes években c. könyve (Praesens, 2005), amelyben a szerző a „konceptualizmusok”-kal foglalkozik. A két kötet között a kronológiai és elméleti sajátosságokból fakadóan felfedezhető a jelenségeket és különösen a műveket érintő átfedés. Érdekes eljátszani azzal, hogy egymás mellett olvassuk a 2005-ös könyv  „társadalmi nemi-művészi identitás” neokonceptuális megnyilvánulásainak szentelt fejezetét a frissen megjelent könyv szövegeivel. Különösen az első részben összegyűjtött, rövidebb kiállításkritikákkal, megnyitó- és katalógusszövegekkel és a második, A lehetetlen megkísértése címet viselő rész hosszabb, egy-egy alkotóra elmélyültebben koncentráló szövegeivel (közéjük olyan különlegesebb szövegtípus is került, mint a szerző egy kurátori statementje). Ezek nem mellesleg a kilencvenes-kétezres évek magyar művészetének történetét is kiegészítik olyan műfajtörténeti adalékokkal, mint az installáció, a new genre köztéri művészet fejlődése, vagy a képzőművészeti fotóhasználat bevett formává válása női alkotók kezében. A szerző saját szövegei egészítik ki, demonstrálják a 2005-ös kötet irányzattörténeti fókuszú, de kritikai szempontú fejtegetéseit és elméleti megállapításait – köztük a kilencvenes évek női/társadalmi, nembeli szempontokat érvényesítő alkotások bemutatására tett kísérleteiről szóló passzusokat, az 1995-ös, Andrási Gábor által rendezett Vízpróba c. kiállítássorozatról írtakat, amelynek harmadik tárlatáról (Deli Ágnes) olvasható Tatai kritikája a 2019-es kötetben.

0103

Tatai Erzsébet: A lehetetlen megkísértése, 2019. Fotó: Kiss Imre

Az első rész rövidebb szövegeiben elmélyedve a feminizmus hazai terepen kialakult történetisége olvasható ki, de a szerző saját „állomásaival” is szembesülhetünk olvasás közben a feminizmus és a gendertudomány útján, ahol a körvonalak a 2000-es évek elejétől válnak elméleti szempontból is határozottabbakká. A májusi könyvbemutató egyik meghívottja, Csatlós Judit egyenesen a „fejlődésregény” kifejezést használta a kötetre, amely tehát nem csupán egy diszciplína különböző aspektusait mutatja fel remekül megírt, alkotó generációkon átívelő művészettörténeti szövegeken keresztül. Egy tudós által bejárt szellemi út izgalmas vázlatát is nyújtja, egészen finoman húzva személyes dimenziót a komoly tudományos kérdések hátteréhez. A Tatai Erzsébet által kurált kiállítássorozat, az Ami személyes, és ami… Simone Weiltől származó címe így nem csupán a kötet első részében összegyűjtött szövegeket fogja össze, hanem – ahogy arra Hornyik Sándor felhívta a figyelmet – a második hullámos feminizmus híressé vált, a személyes és a nyilvános összefonódásait tematizáló  „Personal is political” – jelmondatát is felidézi. Mindez nem csupán az elemzett művek vagy a női szempontú művészettörténet-írás kontextusában érvényes, hanem a szerző személyes-privát és kritikusi attitűdjének alakulását és fejlődését érintve is, és ez az, ami művészettörténeti erényei mellett olyan különlegessé teszi ezt a könyvet. A jelen kötet harmadik, A művészettörténet találkozása a társadalmi nemek tudományával címet viselő része gyűjti össze a leginkább elemző, szigorúbb értelemben feminista szövegeket. Ezek közt olvasható a 2000-es évek eleje – nagyrészt – hazai reklámjainak vizualitását, azaz a nők reprezentációjának jellegzetességeit összegyűjtő és értelmező írás, de a hazai praxisokat a feminizmus és a gendertudomány nemzetközi elméleti kontextusába illesztő kritikai, illetve női alkotói gyakorlatokat analizáló és ismertető szövegek is, amelyek a kötet előző fejezeteit szintetizálják még akkor is, ha részkérdésekkel foglalkoznak. A feminizmus jellemzőinek vizsgálata a szocialista és posztszocialista állapotban a hamis emancipációtól a feminizmus rendszerváltás után bekövetkező hátraarcáig olyan alapvető szövegeket hoznak létre ebben a részben, amelyek András Edit, Hock Bea mérvadó szövegei mellett a téma magyar nyelven született alapvetései. A női térhasználat (amely a kötetet végiglapozva egyértelműen foglalkoztatta a szerzőt már a kilencvenes években), az öregedés, a házimunka témáját feldolgozó átfogó szövegek mellett a fejezet legfigyelemreméltóbb esszéje Várnagy Ildikó elutasított diplomamunkájáról, egy 1967-ben készült Éva-szoborról szól, amelyhez a szerző a hatvanas évek magyarországi művészképzésének esettanulmányaként közelít genderszempontokat érvényesítve.

0103

Tatai Erzsébet: A lehetetlen megkísértése, 2019. Fotó: Kiss Imre

A tudományos diskurzus eltávolító, személytelen hangvételét a szerző személyes útjának finom érzékeltetése mellett a szövegek érzékekre ható felütése is felülírja.  A kötet szövegei ugyanis magas irodalmi értékük miatt is élvezetesek, és egy olyan művészettörténeti iskola nyomait őrzik, amelyben az alapos és érzékletes műleírás és az interpretáció kéz a kézben járnak.

0103

Tatai Erzsébet: A lehetetlen megkísértése, 2019. Fotó: Kiss Imre

Jegyzetek

Tatai Erzsébet: A lehetetlen megkísértése. Alkotó nők. Válogatott esszék, tanulmányok a kortárs magyar művészetről. Budapest, Új Művészet-MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2019.