Azzal szeretek foglalkozni, hogyan érezzük jól magunkat – interjú Szombat Évával

Kevés fotóst ismerek, akinek a neve branddé vált, Szombat Éva (vagyis Vica) közéjük tartozik. Az általa felépített stílus senki máséval nem téveszthető össze, vizuális világa rendszeresen visszaköszön a designerekkel való együttműködéseiben és az alkalmazott munkáiban is. Elsősorban arról kérdeztük, hogyan férnek meg a munkásságában az önálló és társalkotói projektek, és hogyan viszonyul egymáshoz a giccs-flitter-csillogás, a provokáció és a társadalmi szerepvállalás.

2019 tavaszán egész Bécs veled volt tele, a Foto Wien a te képedet választotta a bécsi fotóhónap kampányképének. Hogyan jött a lehetőség, miért épp téged választottak?

Még 2016-ban részt vettem egy portfólió review-n Bécsben, ott találkoztam Verena Kaspar-Eiserttel a Kunst Haus Wien kurátorával. Teljesen beleszeretett ebbe a képembe és vásárolt is egy printet tőlem. Aztán sok idő eltelt, majd pár hónappal ezelőtt kaptam tőle egy levelet, hogy épp a vidéki életről készít egy kiállítást, nincs-e esetleg a témában anyagom. Küldtem neki képeket, kettőt ki is választott a kiállításra (Über Leben Am Land). Aztán pár hónappal később ismét jelentkezett, hogy a kiállítás egyébként a megújult bécsi fotóhónapon lesz, és arra gondolt, hogy ez a képem a Boldogság sorozatból tökéletes lenne a fesztivál hivatalos promóképének. Nagyon örültem és óriási megtiszteltetésnek éreztem, de nem is sejtettem, hogy egész Bécs tele lesz ezzel a fotóval. Amikor kimentünk a fesztiválra, akkor döbbentem le igazán, milyen sok felületen jelent meg a képem. Az egész fesztivál nagyon jó élmény volt, izgalmas embereket ismertem meg a szakmából, a sajtóban rengeteg helyen megjelentek a képeim, és azóta is megkeresnek, hogy ott látták a fotóim.

Four Walls, Three Holes munkacímmel egy ideje új, tabudöntögető sorozaton dolgozol, amiben lányokat, asszonyokat, nőket mutatsz be szexuális segédeszközeikkel. Ez egy elég rizikós téma még ma is itthon. Honnan szerzed hozzá az alanyokat?

Először kitettem Instagramomra, hogy lehet jelentkezni. Akkor jelentkeztek sokan, persze voltak olyanok, akik közben meggondolták magukat, visszaléptek, vagy akikkel elindult a munkafolyamat, de közben meggondolták magukat. Viszont akiket eddig lefotóztam, azok mind nagyon örülnek, boldogok, hogy megszülettek a képek. A fotózás során néha nagyon komoly, súlyos dolgok derülnek ki az alanyokról. Ezekről szoktunk a fotózás közben beszélni.

Többek között azért is kezdtem el ezt a sorozatot csinálni, mert bár szoktak a nők egymás közt olyan dolgokról beszélgetni mint a maszturbáció vagy a pornónézés, de ezek a témák a mai napig tabunak számítanak. Sokszor egy párkapcsolatban a nő nem mondja el, mi a jó neki, mi okoz örömet, rengeteg embernek borzasztó a szexuális élete. Nincsenek tisztázva a határok sem, mit illik, mit nem illik csinálni egy kapcsolatban vagy a szexben. És Magyarország 90%-ban ilyen, a szex, a verbális agresszió, a maszturbáció mind tabutémák, a nőknek “a konyhában a helyük”, hányszor lehet hallani, ez a valóság.

Nem egyszerűek ezek a helyzetek, az intimitás megteremtése kulcsfontosságú egy ilyen projekt esetében. A fotózáson könnyen meg tudnak nyílni neked az emberek?

Általában igen, de én is próbálom segíteni őket, hogy ne érezzék magukat kellemetlenül, hiszen ez egy irtó nehéz helyzet. Próbálom őket megnevettetni, illetve elmondok magamról is olyan dolgokat, amiket tőlük várok, hogy kölcsönös helyzetet teremtsek. Nemcsak arról van szó, hogy én kifaggatom őket és benyelem tőlük az információt, hanem én is beszélek nekik például a saját szexualitásomról. Saját magamat is lefotóztam már a sorozatban. Könyvben és kiállításban is gondolkodom, és interjút is készítek velük közben.

Neked mik a tapasztalataid a fotózások után? Hogyan viszonyulnak az általad lefotózott nők a szexualitáshoz? Van valami általános képed?

Akiket fotózom eleve nagyon nyitottak, hiszen vállalták a fotózást. Beengedtek az intim szférájukba, történeteket mesélnek magukról és ezért iszonyú hálás vagyok nekik. Nagyon inspirálóak ezek a találkozások, mert felszabadító ezekről a dolgokról beszélgetni. Fontos hozzáfűzni, hogy amióta elkezdtem a projektet rengeteg új játékkal szaporodott a gyűjteményem, szinte mindig mutatnak valami újat a lányok, amit még nem láttam, nem próbáltam, én pedig kíváncsi természet vagyok.

És hogyan fogadják a nézők a képeidet? Milyen visszajelzéseket kapsz?

Sokan meglepődnek, hogy egyáltalán léteznek ilyen szexjátékszerek és ezeket használják is. Általában nagyon kíváncsiak lesznek az emberek, van, aki meglepődik saját magán, hogy milyen prűd életet él. Volt olyan, aki azt mondta (Olivia Arthur, a Magnum egyik fotósa) ezentúl máshogy fog nézni a magyar nőkre.

Az utóbbi években több, egymással tematikájában összefüggő projekted volt, gondolok a Boldogság-könyvedre, a Practitioners-re, mindkettő a boldogságot járja körbe különböző nézőpontokból. De talán ide sorolható a Beyond the curve című munkád is, amiben egyfajta oltárt állítasz az életednek, magadnak és a házasságodnak, és a boldogságra hozol személyes példát.   

Igen, ez valóban egy korszak volt, én is látok benne ilyen ívet. A Boldogság-könyv útmutató volt ahhoz, hogyan legyél boldog, mit kell tenned ennek érdekében. Ez a téma nekem is fontos volt, mert magamon is észrevettem a magyaros panaszáradatot. Próbáltam az ellenkezőjét bemutatni, viccesen rámutatni, hogy egyáltalán nem olyan szar az élet, mint amilyennek gondoljuk. Vida Vera írta a könyvbe a szövegeket, egyszerű, hétköznapi feladatok, tanácsok voltak benne, “rajzolj valamit”, “egyél egy finomat”, “találkozz a barátaiddal”, “menj hajóval munkába”. Én is végigcsináltam a “feladatokat” és nekem is terápia volt, észrevettem, hogy elkezdtem bevonzani a pozitív, jó dolgokat attól, hogy másképp álltam a világhoz. Szóval ez a könyv elsősorban a gyakorlatra ment rá. Utána arra gondoltam, nyissuk ki ezt a kört, keressünk olyan embereket, akik tesznek valamit a boldogságukért. Ebből született a Practitioners. Ezzel a projekttel példát szerettem volna mutatni arra, hogy az egész boldogság-téma kézzelfoghatóbb, valóságosabb legyen, hogy az emberek milyen módszerekkel dolgoznak a saját boldogságukért. A Practitioners készítése közben azt is észrevettem, hogy főleg azok tudták értékelni igazán az életet, akiknek az életében volt egy tragédia vagy betegség. Azok, akiknek nincs problémájuk, sokszor gyártanak maguknak.

Utána megint leszűkítettem ezt a kört, ismét magammal kezdtem el foglalkozni, a házasságommal, az alakommal, a Four Walls.. pedig ismét egy tágabb dolog, de mivel magamat is lefotóztam, egyben személyes is. És ez is a boldogságról szól. Azt hiszem, én alapvetően azzal szeretek foglalkozni, hogyan érezzük magunkat jól. A világ összes problémája a frusztrációból fakad, vagy abból, hogy valakik frusztráltak. Ha ez nem lenne, annyira jó lenne. Ez persze naiv gondolat, de hátha ilyen apró dolgoktól is jobb lesz az egész.

Engem mindig az általánosságok érdekelnek, hogy mit jelent a boldogság, a férfiak, a nők. És misszióim vannak, be akarom bizonyítani az embereknek, hogy igenis lehet boldogan élni, és tragédiák után is lehet értékelni az életet. Naiv, világjobbító szándékaim vannak, de valójában ezek mind súlyos témák. És persze mindezt “shinyba csomagolva” fogalmazom meg, hogy jó legyen ránézni a képre – ha ránézel és mosolyogsz, akkor egy kicsit máris jobb neked. Persze csilli-villi, giccses, amit látsz, de mindig emberközpontú és mindig van mögötte tartalom, nem csak összerakok három művirágot. Nem öncélú az, amit csinálok, mindig igyekszem mondanivaló tartalommal megtölteni. Persze minden művész valahol nárcisztikus és egoista, de engem már csak az olyan projektek érintenek meg igazán, amik mögött szociális érzékenység van.

Amikor a Practitioners megjelent a Huffington Poston meg a Vice-on, kaptam egy csomó olyan olvasói emailt, hogy mennyire sokat ad nekik amit csinálok. Ezek a visszajelzések nagyon meghatóak voltak, igazából ezért éri meg fotózni.

A giccs mindig is fontos volt az életedben vagy egy ponton jött be?

Szerintem a giccs mindig is jelen volt az életemben. De emlékszem egy adott pontra is, ami után máshogyan kezdtem el fotózni. Tini koromban fekete-fehér filmet használtam, azt tartottam akkoriban művészinek. 16 éves lehettem, amikor az első színes tekercset befűztem, Nagy Zitát fotóztam, akivel 6 éves korunk óta voltunk osztálytársak, és hasonló az ízlésünk a mai napig. Emlékszem akkor az járt a fejemben, hogy ha színes film, akkor legyen nagyon színes! Zita művész családban nőtt fel, és tele volt a házuk inspiráló dolgokkal, színes lámpák, mindenféle anyagok, dísztárgyak, amiket kellékekként használtunk. Imádtam azt a fotózást! Emlékszem, nagyon izgultam, hogyan fogadja majd a képeket Tímár Péter, a tanárom, de nagyon értékelte. Onnantól kezdve rengeteget fotóztam színes filmre.

Mit jelent számodra, miért használod?

Abraham A. Moles mondja, hogy a giccs, a boldogság művészete. A giccs szorosan összefügg a popkultúrával, amit sokan szeretnek lenézni, de szerintem igenis fontos. Pont a szándékaim miatt fontosnak tartom a közérthetőséget. Nálam a giccs használata szorosan összefügg a humorral és az iróniával, öniróniával is. Imádom a camp dolgokat.

Sok desinger és hazai tervező kampányában szoktál fotósként részt venni, ahová többnyire viszed a “flitteres” stílusodat.

Sokszor előfordul, hogy már azzal kérnek fel, legyen olyan “szombatvicás”. Pedig nekem az mindig olyan stresszes, amikor azt mondják, hogy legyen olyan, amilyet te képviselsz. De persze sokszor van az, hogy hasonlóak vagyunk és olyankor együtt alakítjuk, inspiráljuk egymást a másik művésszel. Hogy milyen a csapat, az nagyon fontos. Persze teljesen más, amikor alkalmazott munkát vállalok, és más, amikor a saját projektemet viszem, ott mindent magam csinálok. Például a Four Walls..-nál, amikor elmegyek egy olyan lányhoz, aki vállalja magát, nem viszek magammal stylistot, fodrászt vagy sminkest. Azt szeretném, hogy a dolgok igaziak legyenek. Inkább fesse ki magát, ahogyan szokta, vegye fel a kedvenc ruháját. Ez nem egy beauty fotózás, az teljesen másról szól. Viszont amikor beauty fotózás van, nagyon fontos, hogy milyen a sminkes vagy a stylist. Szerencsére megvannak az emberek, akikkel régóta együtt dolgozom.

Hogyan épült ki nálad ez a kör, hogy jöttek az életedbe a divatfotózások?

Mivel a Kisképzőbe jártam, ott több ilyen jellegű szak van, mint divattervező vagy textilműves, a Kisképzős szakkörökön pedig mindenfajta barátságok születtek. Például Sármán Nórit vagy Poppre Orsit hetedikes koruk óta ismerem, együtt jártunk rajzszakkörre Gőbölyös Gyula bácsihoz. Rengeteg emberrel lettem jóban akkoriban, szóval ez a vonal iszonyú régről jön. Az évvégi vizsgaművek fotózására rendszeresen minket, fotósokat kértek fel a Kisképzőn és aztán a MOME-n is. Az ilyen együttműködésekből irtó jó kollaborációk tudnak születni, nekem rengeteg ilyen megkeresésem van és imádom őket! Most például volt egy zenei fotózásom, ahol egy rendezőhöz hasonlóan irányítottam a dolgokat és a végeredmény nagyon izgalmas lett. Én alapvetően hangulatokat tudok mondani, és vannak emberek, akikkel tök jól tudunk együtt gondolkodni, egymásra hatni. Ha például az életmű-kiállításomról lenne szó nyolcvanévesen, nem is tudom, hogy tudnám ezeket beleépíteni. Sajnálnám kihagyni őket. (nevet) Az ilyen kollaborációk valahol az autonóm és az alkalmazott fotózás között helyezkednek el, pontosan ez az, amiért nagyon szeretem. Ilyen volt a nacci campaign Poppre Orsival, vagy Lőrincz Réka ékszereihez készült képeim, csak hogy néhányat említsek. Szeretem nagyon a spontán dolgokat, inkább abból építkezem, amit egy-egy fotózási helyszínen találok. Ez sokkal jobb, mintha valamit előre kitalálnék és utána ragaszkodnék hozzá, hogy az ott legyen, nem szeretek erre rágörcsölni.

Laza, közvetlen vagy, folyton nevetsz és mosolyogsz, miközben irtó sokat dolgozol, és tanítasz is a MOME-n. Biztos, hogy kell valamilyen rendszernek lennie a munkádban ahhoz, hogy ezeket a projekteket végig tudd vinni, hogy túléld a hétköznapokat.

Megmutatom a naptáramat, jó? (nevet) Ilyen szép színes boxokat vezetek… A viccet félretéve, ha munka van, azt nagyon komolyan veszem. A munka nálam mindig vérre menően komoly dolog. Főleg a nagy megrendeléseknél, fontos jól kezelni a szituációt, az ügyfelet, és közben rugalmasnak is kell lenni. Fontos odafigyelni arra, hogy mit akar az ügyfél, de arra is, hogy jó legyen a végeredmény. Ez bonyolult dolog.

Köztudott, hogy a saját projektjeid esetében mindent te építesz és rendezel meg. Ez meglepheti azokat az embereket, akik először találkoznak a képeiddel.

A filmek mindig nagyon inspiráltak, mostanában talán jobban is, mint a fotók, főleg a dokumentumfilmek. Persze, sokkal egyszerűbb lenne rátenni egy effektet a képre, de megépíteni valamit mindig olyan jó érzés, engem szórakoztat. Ez olyan, mint a film mágiája. Még Máté Gábor tanácsolta nekünk a MOME-n, hogy kísérletezzünk, ott kattantam rá a szűrők használatára. Ő mesélte, hogy a filmekben gyakran használják a lágyítószűröket, amikor megjelennek a nők. Ahogy belépnek a színre, puha lesz a bőrük. Nemrég épp Cocteau klasszikusát, A szép és a szörnyeteget néztem, ott is pont ez történt, hogy az egyik pillanatról a másikra rákerült Belle fejére a soft filter. (nevet)

A Beyond the curve és a Four Walls.. is foglalkozik ezzel, hogyan jelennek meg a nők a világban, milyennek látjuk mi, nők saját magunkat és a világ minket.

Szerintem rengeteg frusztrációt okoz az Instagram-világ, én nagyon haragszom rá. De például amikor a Beyond the curve-t csináltam, teljesen rákattantam a curvy csajokra, rengeteg ilyen influenszert lehet találni. Korábban én is azt gondoltam, hogy jobban mutatnak a fotón a vékony lányok, de rájöttem, ha nem azt nyomják neked folyamatosan, hogy tökéletes testű, szőrtelen nőnek kell lenned, akkor átalakul a véleményed, az értékrended, az ízlésed. Meg kell tanulnunk szeretni a testünket, hiszen minden test jó test. Ha sok olyan képet nézel, hogy valaki cukin lefotózza a striáit, a szőrös testrészeit, büszke a nagy fenekére, akkor te is elkezded másképp látni a dolgokat. Ebből a szempontból viszont mégis nagyon jó az Instagram.