A más módon elérhetetlen élmény – interjú Petrányi Zsolttal

"Az utca nem játszótér - A gördeszkázás története Budapesten, 1978-2019" címmel 40 év magyarországi deszka-kronológiája került a falra a Deák 17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galériában. A deszkás fotókon, a kiállított tárgyakon és attribútumokon kívül a szubkultúra médiamegítélésének változásai, a zene, a társ-sportokat is elemző komplex korrajz tárul elénk. A kiállítás kurátorát, Petrányi Zsoltot kérdeztük a kiállításhoz fűződő személyes viszonyáról, a deszka-korszak fotográfiájáról, s a kiállítás utóéletéről.

Milyen személyes érintettséged van a deszkázásban?

A legelső generációhoz tartozom, ’77 körül kezdtem, mint sokan mások akkor. A síelés kiegészítő eszközeként kaptam én is az első deszkámat. Az akkori internetmentes világban nagyon szűk volt ez a közösség, így a deszkázó emberek hamar egymásra találtak. Mindig azokat a helyeket kerestük, ahol kevesebb volt az autóforgalom, ebből nem volt olyan sok, én például a Széna téren a Mammut I. helyén lévő lejtős parkolónál találtam ilyen emberekre.

Emlékszel arra, amikor először láttál ilyet, hogy valaki deszkázik?

Mindig arra emlékszem jobban, és szerintem mások is így vannak ezzel, amikor valami olyan dolgot láttam a gördeszkában, ami a vágyaimban szerepelt. Mondok egy példát: nekem már volt gördeszkám, és a Várban sétáltam a Mátyás templom előtt. Volt ott egy idegen szőke fiú, akiről azt gondoltam, hogy finn – ő megfogta a gördeszkáját, fellendült kézenállásba és legurult a Szent István-szoborig. Ez egy olyan sokk volt akkor, amit nem tudok leírni. Ennek az volt a hatása, hogy úgy éreztem ezt azonnal meg kell tanulni. Nagyon nagy volt a húzóereje annak, hogy ki mit tud, még ha azokban a trükkökben csak töredékei is voltak a maiaknak.

A húzóerő téged is magával sodort. Később, a felnőtt élet felelősségei között művészettörténettel kezdtél foglalkozni. Milyen volt eközben mégis deszkásnak lenni?

Baromi érdekes kérdés, és annak idején néhány deszkással össze is kacsintottunk emiatt: a nyolcvanas évek közepétől bejött az utcadeszkázás, az odaverős, koptatós deszkázás, és innentől az egész már más lett, már nem úgy volt népszerű. A deszkás közösség nem lett nagyobb, inkább megcsappant amikor a divathullám elszállt.

Ezek szerint volt egy ilyen törés a deszkatörténetben.

Volt, volt, a nyolcvanas évek közepén. De persze én is folytattam, miközben nem voltunk rá büszkék. Volt olyan is, aki azt mondta, hogy már kis szégyennel vallja be, hogy deszkázik. Aztán a kilencvenes évek elején az ELTE művészettörténet szakára jártam – közben masszívan gördeszkáztam, de akkor sem vallottam ezt be senkinek - és megkértek egy deszkázásról szóló cikknek a megírására a Volt nevű, alternatív színház, performansz, alternatív zenével foglalkozó kultúrmagazinba. Ezt a cikket én nagyon komolyan vettem és az egyetemen egy szemináriumi dolgozat megírásakor felvetettem Szőke Annamáriának, hogy lehetne-e a dolgozatom ez a cikk. Megengedte, de ezt a dolgozatot fel kellett olvasni a művészettörténész hallgatók előtt. És emlékszem, hogy olvasom fel a cikket és van bennem egy rossz érzés, hogy akik körülöttem ülnek, azok művészettörténészek és én hiába idézem Földényi F. Lászlót a cikkben, ez akkor is tök ciki. Olyan érzés volt, mintha meg akarnám úszni ezt a feladatot a saját hóbortom miatt. Az akkori művészettörténeti felfogás a tudományosság felől közelítette meg a művészetet, és a deszkázás, mint téma, nem művészeti terület volt, komolytalannak hatott.

Később volt olyan, hogy titkoltad ezt?

A titkoltam az annyi, hogy nem beszéltem róla. Az utca nem játszótér kiállításnál is az volt a szitu, hogy még hogyha ettől nem is tudok elszakadni és a mai napig kijárok, bizonytalan vagyok abban, hogy így 53 évesen lehet-e erről beszélni vagy nem. Nyíltan erről sosem beszélek, de nem azért, mert ezen bánni kellene bármit. Nekem nagyon sokat jelent – ez a mondat mindennél többet mond a személyes érintettségemről.

Tehát belülről látod a deszkát. Milyen fotográfia vette körül az első időkben ezt a szubkultúrát?

Magának a deszkázásnak a dokumentálása egy külső szemlélő számára sportfotó kategória. De itt valójában a szubkultúra öndokumentálásáról volt szó már a korai időszaktól kezdve, ezért egyáltalán nem volt mindegy, hogy ezek a fotók milyenek és mit sugallnak. Nekünk, akik deszkáztak, akkoriban a fotográfia révén a mozgás és a benne megélhető élmény misztifikálódott a képekben. És ahhoz, hogy ez misztifikálódhasson, nagyon fontosak voltak azok a fényképészek, akik ezt – egyébként Amerikában is – belső nézőpontból fotózták. A belső nézőpont a mozgás nagyon pontos ismeretét, megélését jelenti: aki fotóz, az tudja, hogy miért fotózza onnan és akkor, amit. Ez a tudatosság nagyon meghatározza a végső fényképezési módot.

Ez a misztifikálás azt jelentette, hogy egy más módon elérhetetlen élményt láttunk abban, amit a fényképen viszont dokumentálva láttunk. Az lett az egyik legfontosabb szempont, hogy tudunk-e olyan fényképet készíteni magunkról, ami pontosan úgy néz ki, ahogy a nyugati újságban. A fő vágy sokáig konkrétan a földtől való elszakadás, a repülés volt. Erre még sokat kellett várni egyébként.

A következő fontos etap akkor történt, amikor bejött az utcadeszkázás: a street style skateboarding. Akkor, 1986 körül, az amerikai újságok teljesen újszerű trükköket közöltek. Például valaki egy járdán egy kézen áll és a másik kezében fogva a gördeszkát, a talpa alatt tartja a magasban. Nem hittük el! Tegyük hozzá, hogy egy olyan korról beszélünk, amikor nincs mozgókép. Csak fotó. De azt éreztük, hogy ezt muszáj hozni. Így tanultuk meg a trükköket, amikhez mindig a fotó volt a mérce, és a cél is. Hogy le tudod-e magadat fotózni abban a pózban, amit az újságban láttál. Ez azért érdekes dolog, mert az újságban látott pózhoz vezető mozgást nem láttuk, ki kellett találni. Szerintem ez volt a legkreatívabb aspektusa az akkori deszkázásnak.

Egészen máshogy jutottatok el ahhoz a pózhoz?

Valószínűleg nem egészen máshogy, csak később kiderült, hogy voltak olyan mozdulatok, amiket mi tényleg nem tudtunk elképzelni. Amiket nem tudtunk belelátni a fotó előtti mozdulatsorba, pedig ott voltak.

Aztán a 90-es évektől lett egy technológiai váltás, a videokamerák elérhetők lettek és lehetett mozgást forgatni. Az utánunk következő generációk már azt mondták, hogy csak a mozgókép a jó. Kérdeztük, hogy miért, és akkor erre jött egy tanulságos válasz: azért, mert a mozgókép nem hazudik, nem tud hazudni. Hát persze, lehet egy olyan fotó, ami olyan trükköt mutat, amiből a deszkás nem érkezett le, elesett, vagy lelépett a deszkáról, de a fotón még úgy néz ki, mintha megcsinálta volna. A fotó nem bizonyító erejű, a mozgókép meg az. Ez olyan válasz, amit akár az egész fotográfiára is vonatkoztathatunk.

Milyen érzés ezekre az akkor nagyon fontos képekre utólag visszanézni? Megváltoztak?

Van egy szociotörténeti szál a kiállításban, ami a fotográfián keresztül érvényesül. Először nagyobb méretre húzva szerettük volna kiállítani a képeket, de aztán rájöttem, hogy a tökéletlen, fürdőszobában lenagyított néhánycentis fotó önmagában hordozza azt a kort, amikor készült. Egész életünk során úgy láttuk, hogy ezek elrontott, néha homályos, néha bemozdult fotók, de a visszanézés során felértékelődtek. Ez a kor ezt tudta. És ezek az emberek, akik önmagukat tudták dokumentálni, ezt tudták. És ma igazából ez adja a hitelességét és az értékét ezeknek a képeknek.

A kiállításon három fotóst emeltünk ki: Bődi Zoltán, aki a nyolcvanas évek végétől több térdműtét után nem tudott már úgy deszkázni, viszont elkezdett fotózni, nagyon magas szinten. Másik Pelle Tamás, aki egy fiatalabb generáció, a nyomtatott extrém sport magazinoknak fotózott a kilencvenes évek elejétől, a harmadik pedig Urbán Tamás, aki mint MTI fotós került bele ebbe a kontextusba. Ellentétben a többiekkel ő azért került be a körbe, mert ő az Ifjúsági Magazin fotósaként volt jelen. Ő nem látta belülről, de pont ettől válik érdekessé, hogy ő a deszkázás kontextusát fényképezte. Kin milyen cipő van, a deszka hogy néz ki, milyen utcai elemeket használnak a deszkások, kik vannak jelen a versenyen – így az ő arcukat is láthatjuk, a képein, amit a „deszkásfotósok” nem tartottak lényegesnek.

Azok, akik nem deszkáznak, de a kiállításon egy korrajzzal találkoznak, hogyan látják ezt kívülről?

Én is kérdeztem erről Kaposi Dorkát, a kiállítás „megrendelőjét”, a Deák 17 Galéria vezetőjét. Szerinte a gördeszka egy szubkulturális ikon. Méghozzá olyan, ami a legtovább maradt meg az évtizedek alatt és nem is lehet hozzá hasonló utcasport-eszközt találni, ami ilyen mértékben dokumentált és ennyire szimbolikussá vált volna. A kiállítás azt mutatja be, hogy ennek az ikonnak hogyan zajlott le a fejlődése Budapesten. Cél, hogy a nem deszkázó nézők megértők legyenek ezzel és az ehhez hasonló szubkultúrákkal kapcsolatban, amik az attribútumaikon keresztül évtizedeken keresztül fenntartják szimbolikus erejüket, ilyen lenne például még a bőrdzseki is. Ennek a modern utcasportnak, designtárgynak és szubkultúrát jelentő eszköz és viselkedésmódnak az összefüggésrendszereibe lehet belelátni a kiállításon.

Beszéljünk a kiállításról. Honnan jött az ötlet?

Pár évvel ezelőtt született meg a Deák 17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria, és ez az önkormányzati fenntartású tér nem csak a művészetre, hanem pedagógiai kérdésekre is specializálódott. Kaposi Dorka egyik első ötlete volt, hogy bemutassa a gördeszka kreatív oldalát. Ezzel kapcsolatban született egy korábbi kiállítás, a „Talajfogás”, designerek és művészek témával kapcsolatos munkáiból, ekkor kerültünk mi is kapcsolatba.

Mennyi kutatás előzte meg a kiállítást?

Egy év, de a korai szakasz forrásait nem kellett kutatni, mert ez az első, korai szakasz részben nálam és egy szűk körben, Bődi Zoltán, Bors László és Nate Zsolt archívumában tulajdonképpen megvolt, ez volt az alapanyag. Inkább a 90-es évek utáni időszakot kellett átgondolni, gyűjteni és rendszerezni. E mellett a kiegészítő érdekességekre például a sajtóreakciókra fókuszáltunk, amiket a hatvanas évektől napjainkig gyűjtöttünk.

Akkoriban is gyűjtöttétek a „korabeli” sajtómegjelenéseket?

Nem! Annyira nem, hogy nem is olvastuk. Azelőtt a deszkázást egy felforgató, szubverzív dolognak éltük meg, és erre számítottunk a most felkutatott újságcikkekben is. A rendezéskor viszont meglepő módon azzal szembesültünk, hogy a sajtó akkoriban is abszolút megengedően beszélt a sportágról - jó szándékkal, inkább veszélyekre hívta fel a figyelmet és arra, hogy bezzeg nyugaton pályákat építenek a deszkásoknak.

Mivel egészülnek még ki a kiállítás fotói?

A kiállítás teljesít egy vágyat, hogy a deszkázás többféle szempontból helyeződjön kontextusba. Például grafikonokkal, eredeti, korabeli lapokkal, a korabeli, egyéb extrém sportok említésével, térképekkel a deszkás pályák helyéről és azzal, hogy mindez hogyan változott. Az egyik legérdekesebb grafikonon a gördeszka árának változását látjuk az egyes évek átlagfizetéseinek tükrében – kilencvenegyben még egyezik a kettő. Három kulcsszóra épül a kiállítás: kreativitás, kockázatvállalás és közösségteremtés.

Az egyik legérdekesebb "Az utca nem játszótér"-ben, hogy nem egy lezárult dolog.

Az volt a koncepciónk, azt kértük a látogatóktól, hogy akinek még maradt képe ebből a korszakból, az hozza el. Egyelőre senki sem hozott semmit azóta sem.

Nem jutott el az üzenet?

Nem hiszem, szerintem eljutott. Aki 2000 után deszkázott, az ezt már csak digitálisan dokumentálta és ezek a digitális adatok vagy megvannak még, vagy nincsenek. Ez már egy elérhetetlen felhő. Egyértelmű, hogy az Instagram-korszak elhomályosít kimagasló dolgokat is. Egy érdekes példa: a korábbi deszkás generációk eszméletlen jó filmeket csináltak, amiket akkoriban DVD-n ki is adtak, és el is adták mondjuk 100 példányban. Ezek a filmek viszont hibernálódtak a digitális térben, mert ezt az akkori kereskedelmi formátumot később nem tették fel a youtube-ra. Az utánuk jövő filmkészítők nem láthatták a korábbiakat, ezért nem tudják, hogy nem jobbak, vagy lehetnének jobbak náluk.

Ha ebből az anyagból archívum készül, annak mi lesz a sorsa?

Minden archiválva van, de ez mégis nagy dilemma, hogy hogyan tesszük majd kutathatóvá, elérhetővé. Kézenfekvő, hogy egy honlap kellene, de jelenleg erre nincs munkakapacitásunk.

Külföldön milyen archívumok vannak?

Amerikában remekül fel van dolgozva a téma, a mi vállalkozásunk a kelet-európaiak megnyilvánulásaival mérhető össze, ezek pedig egy NDK („This ain’t California”) és egy cseh-szlovák („Kingskate”) dokumentumfilm. Nekünk erre az a felvállalt reakciónk, hogy mi van akkor, ha ez nem egy lineáris film, hanem egy ilyen kiállítás a formája a dokumentálásnak. Ezt visszük tovább, átkerül vidéki városokba is a kiállítás, és talán futunk vele pár kört külföldön is. A dokumentumfilmig szerettünk volna eljutni, de pénzügyi okokból egyelőre ez áll, pedig van egy tizenpárórás interjúanyagunk.

Az is kérdés, hogy a mostani generációban ez az általad említett kontraszt hogyan folytatódik ma?