„Aki felér a csúcsra, az elbukik, meghal.” – interjú Nobuyoshi Arakival

Nobuyoshi Araki az egyetemes fotóművészet egyik meghatározó kortárs szereplője. A Mai Manó Házban megrendezett kiállítása kapcsán beszélgettünk vele az általa alapított tokiói galériában, ahol a saját fotójával díszített pólóban fogadott minket. Egy éve nem adott interjút senkinek, a Punkttal kivételt tett.

„Ha az ember élete unalmas, a fotói is unalmasak lesznek.” – nyilatkozta. Visszatekintve Ön szerint, milyen élete volt eddig Arakinak?

Úgy érzem, hogy az elismertségemet megalapozó „érzelmes utazás” soha nem ér véget, mind a mai napig abban élek és azt folytatom. Ezalatt az időszak alatt rengeteg dolog történt velem, a feleségem elvesztése, a macskánk halála, rákbeteg lettem, agyvérzést kaptam, azonban a fényképezőgéppel megtett utazásom csak a halálomkor fog véget érni, amit egyáltalán nem bánok.

Az Ön művészetére az állandó megújulás a jellemző, a kortárs fotóművészetben mennyire időszerűek az új sorozatok?

Én nem regényt írok, nem egy előre kialakított művet fejlesztek, hanem megélem a napjaimat. Nincs semmi előre eltervezve, és ehhez kapcsolódik egy fényképezési mód, hagyom, hogy az események vezessenek. Nekem az a dolgom, hogy átéljem az adott nap eseményeit és azokat megmutassam a saját szűrőmön keresztül.

Talán a legismertebb sorozata a Sentimental Journey (Érzelmes utazás), a dokumentarista fotográfia egyik klasszikus példája. Milyen fogadtatása volt Japánban?

Fogalmam sincs, én elkészítettem azt a sorozatot, ami később önálló életet élt. Nem törekszem elismertségre, mert az vagy megadatik egy alkotó számára, vagy nem. Én csupán azzal foglalkozom, hogy a bennem lévő érzésekből fényképek váljanak.

Pedig azzal a sorozattal nemzetközi ismertséget is szerzett. Később mennyire tudta elválasztani ezt a belső alkotói folyamatot a megrendelt munkáitól? Hiszen például Björk és Lady Gaga is felkérte közös munkára.

Az ilyesfajta felkéréseknél a megrendelő személyiségét igyekszem megragadni, s nem érdekel az, hogy a modellem híres, avagy sem. A saját fotográfiai módszereimet háttérbe szorítom annak érdekében, hogy a felvétel hűen tükrözze a lefényképezett személyt. Ezeket a felvételeket nem különítem el a többi munkámtól, mindig csak a saját mércém számít. Készítettem sorozatot férfiakról is, volt köztük politikus és átlagember, nem volt köztük különbség, mindig társnak tekintettem őket.

Ugyanakkor világhírű sorozataiban nőkről készített felvételeket az 1980-as évektől kezdődően, amelyek Japánban is botrányt okoztak. Ön szerint egy európai hogyan közelíthet ezekhez a művekhez?

Eddig több mint 500 albuma jelent meg, mit tud még nyújtani Önnek a könyv, mint médium?

Nincs autóm, nem használok számítógépet, mobiltelefont, se digitális fényképezőgépet, minden felvételem filmre készül. A filmre felvett képnek pedig a könyv a megjelenési formája. Az én felvételeimet csak a papírnagyítások és a könyvlapokon lévő képek képesek hitelesen visszaadni, a digitális felvétel számomra mindig megmarad a primer látás szintjén. A film viszont jó esetben a mögöttes látványt is vissza tudja adni. Véleményem szerint a digitális fényképezés felszínes dolog, amivel vége is a fényképezésnek.

Ön körül kialakult régebben egy tanítványi csoport, milyen hatást gyakorol a mai japán fotográfiára?

A tanítványok nem voltak jók semmire, s mára szét is széledtek. Én azt vártam el a tanítványaimtól, hogy minden energiájukat a fényképezésre fordítsák, de ez ma már nem így van

Ugyanakkor mégis kitartó és hű segítői vannak, mint Hiszako Motoo, aki a Mai Manó Házban megrendezésre került tárlat kurátora. Mennyire tudja teljes egészében rábízni műveit egy kurátorra?

A kurátor azt csinál, amit akar, én soha nem szólok bele. Fiatalabbak, jobban értik azt, hogy mit szeretnének látni az emberek a képeimből.

Ilyen hosszú életpálya során hatalmas archívumra tett szert, mi lesz az életművével?

Különösebben nem érdekel, lehet, hogy kidobják. Számomra az a fontos, hogy most fényképezhetek. Ugyanakkor boldog vagyok, ha azt látom, hogy a galériákban és könyv formában is nagy az érdeklődés a képeim iránt, ugyanis ebben a formában élnek majd tovább.

Egy helyen azt nyilatkozta: ahogy öregszik az ember, úgy lesznek egyre jobbak a fényképei. Melyik sorozatát, életszakaszának mely alkotásait szereti a legjobban?

Mindig azt szeretem a legjobban, ami a jelenben történik, ami körülöttem van. A Fuji 3776 méter magas, de nem szabad felérni a csúcsára, mert onnan már csak lefelé vezet az út. Aki felér a csúcsra, az elbukik, meghal.

A #MeToo-mozgalom során az Ön személyét is támadások érték. Mennyiben látja másképpen ma a felvételeinek készítési körülményeit, mint akkor?

Erről nem beszélünk.