Habarcs nélkül építkezni

A Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója (FFS) harmadik alkalommal rendezi meg az Átlátás című kiállítássorozatot, amelyhez a helyszíneket részben fotóra koncentráló kiállítóterek szolgáltatják – gondolok itt a K.A.S Galériára vagy a TOBE Galériára – másrészt olyan project space adottságokkal bíró intézmények, mint az ISBN, a PINCE vagy épp a Várfok Projekt Room, ahol a Mentés/Download című csoportos tárlat kapott helyet.

A három kiállító – Bilak Krystyna, Lázár Dóra, Schuller Judit Flóra – neve valószínűleg ismerősen csak azok számára cseng, akik otthonosan mozognak a fiatal magyar képzőművészek és fotósok világában. A kiállítók műveivel jelenleg is találkozhatunk párhuzamosan futó kiállításokon. Szintén az Átlátás sorozat keretén belül látható Bilak egyéni kiállítása az ISBN-ben, ahol MOME-s diplomaprojektjét mutatja be ismét, Lázár egy másik csoportos kiállításon is képviselteti magát a MyMusemban, míg Schuller munkái a Derkovits-ösztöndíj prezentációs kiállításán tekinthetőek meg a Műcsarnokban egészen április 19-ig.

Három tehetséges, a szakmába beágyazott, elsősorban, de nem kizárólag fotóban gondolkodó, fiatal női alkotóról beszélhetünk. A Mentés kiállításon látható munkák is mind igényesen kivitelezett, nem pusztán esztétikai élvezetet nyújtó, de intellektuális energiabefektetést is igénylő művek. Viszont az egymás mellé helyezett jó művek még nem feltétlenül szavatolják azt, hogy kiállításként is erős, koherens egészet látunk. Nézzük végig először a műveket, műcsoportokat, így láthatóvá válnak azok a széttartó erők és bár közös, de roppant általános közös vonások, amelyek miatt nehéz a három alkotó ezen munkáit egy kiállítás keretében látni.

A két részre tagolt kiállítótérbe lépve Bilak Unseen című projektjéhez készült tanulmánysorozatot láthatjuk photobook és egy nagy méretű print formájában. A projekt fókuszában a sötétség és a fény viszonya áll, ezen keresztül pedig a láthatóság és megmutatkozás kérdéskörei. A projekt végtermékei, amelyeket többek között az Inda Galériában is lehetett látni, portré és tárgyfotók, míg az itt látható tanulmánysorozat, mintha egy empirikus kutatás dokumentációs felvételei lennének: csetlő-botló, óvatosan tapogatózó embereket látunk egy besötétített műteremnek ható térben. Mintha riadt állatokat látnánk egy természetfilm éjszakai felvételén. (Azzal a különbséggel, hogy az éjszakai felvételeken látható állatok rendszerint könnyűszerrel tájékozódnak környezetükben.)

Még ugyanebben a térrészben találjuk Schuller Judit Sky Observations című sorozatának darabjait, illetve a Sunset Observations című munkáját. Az első munkában polaroid fotogramokat, pszeudo-égképet látunk, amelyek eredetiség jellegét a hozzá rendelt dátumok és helyszínmegjelölések hivatottak szavatolni. Ezzel szemben a Sunset Observations esetében már egy lépéssel közelebb kerülünk a természetet megörökítő fotóhoz, mivel itt a lemenő Napból nyert fénnyel feltöltött, fluoreszkáló gömb szolgáltatta a fényt a sötétkamrában készült fotókhoz. Azért érdekes ez a két sorozat, pontosabban a sorozatok médium- és műfajspecifikus felvetései, mert Schuller leggyakrabban sokéves, kutatásalapú munkájának újabb és újabb fejezeteivel szokott rendszerint megjelenni, amelyben családjának XX. századi történetét vizsgálja és dolgozza fel.

Lázárnál is egyfelől egy médiumbeli kísérletet látunk: digitális képeket kicsinyít le, majd emulzióval üvegre készít belőlük kontaktmásolatot. A Mi marad projekt képeinek halmazát a 2019-ben telefonjával készített fotók, printscreenek, illetve arra lementett képek adják – ha úgy tetszik egy vizuális napló, jegyzetfüzet a tavalyi évből. A technika és az anyag sajátja, hogy roppant sérülékeny és esetleges, így szép alakzatot alkot a tartalommal, a mintegy protézisként működő telefonunk által őrzött képanyaggal.

Bilak és Schuller itt látható munkái között kapcsolatot teremt a fénnyel/sötétséggel való játék, Schuller és Lázár között pedig a médiumreflexív megközelítés, de egy ilyen kis térrel és kevés munkával dolgozó kiállításnál ez a láncszerű kapcsolódás kevésnek hat. Félreértés ne essék, vannak olyan kiállítási helyzetek, amikor az adott helyzetből kinyerhető maximum az, hogy egymáshoz részben kapcsolódó – legalábbis egymást teljesen nem kiütő – műveket helyezünk egymás mellé. Létezik a szalonkiállítás műfaja, a díjakhoz, ösztöndíjakhoz és tagsági felvételekhez kapcsolódó csoportos kiállítások, lásd a Derkovits-ösztöndíj, az Esterházy-díj vagy ha már fotó, akkor a Pécsi József ösztöndíj prezentációs kiállításai vagy épp az FKSE és FFS új tagjainak bemutatkozói. Ezek esetében a lehető legtöbbet kell kihozni abból, hogy adva vannak a művészek, beszámoló kiállítás esetén ráadásul jószerével a művek is: hozott anyaggal kell dolgozni. Ezeken a kényszerhelyzeteken sokat segíthet, ha nagyszabású terekbe helyezik őket, látványosan elkülönítve a különböző művészeket és komplett sorozatokat, amelyek így önálló helyzetbe kerülnek, és így az egész inkább varieté-szerű helyzetet kínál, mintsem egy nagy és komplex narratívát.

Az Átlátás esetében – legjobb tudomásom szerint – először a művészek álltak elő rövid portfóliókkal, a tervezett anyagaikkal, majd ezen anyagok ismeretben, ezekhez társultak kurátorok. A sorozat legtöbbje ennek megfelelően egyéni kiállítás is lett, amelyeknél lényegében eleve adott volt egy kompakt, lekerekített anyag. Itt három, ha nem is kompakt és lekerekített, de önálló és öntartó munkát látunk, amelyek csak részint érintkeznek egymással. Épp ilyen esetlegesen és tétován kapcsolódnak a címként szolgáló Mentés fogalomhoz – ez szinte bármilyen fotó témájú csoportos kiállítás címe lehetne – de legkevésbé specifikusan a kísérőszövegben tételmondatként megjelölt Kundera-mondathoz, miszerint: „A legfélelmetesebb a halálban nem a jövő elveszítése, hanem a múlté. A felejtés valójában a halál egy formája, amely állandóan jelen van az életben.”