“Mindig a saját életem mozzanatait dolgozom fel” – interjú Minyó Szert Károllyal

Minyó Szert Károly alkotásaiból a napokban nyílik kiállítás a Magyar Fotográfiai Múzeumban. Alkotói pályájára visszatekintve beszélgettünk a figuratív ábrázolásról, fotogramokról és a képek mögötti személyes élményekről.

Fény, forma, fotogram címet viseli a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban most nyíló kiállításod. Milyen munkákat láthatunk itt tőled?

A kecskeméti anyag a berlini és a bécsi kiállítások továbbgondolt változata. 2019 márciusában a Collegium Hungaricum Berlinben volt egy közös kiállításunk Robitz Anikóval. Az apropója a Bauhaus-centenárium, ez adott aktualitást, de éreztem, hogy tovább kell vinnem az anyagot. Regina Anzenberger, a bécsi galériásom látta a munkákat és meghívta Bécsbe. 2019 őszétől 2020 február elejéig volt ott látható, és szerencsére ott is sikeres volt.

Miért nyúltál a fotogramok képi világához?

2009 tájékáról vannak már fotogramszerű mozzanataim. Egyszer csak elérkezett az időszak, amikor elkezdtem távolodni a figurális megjelenítéstől. Először ez a távolodás, szinte mikroszkopikus léptékű közeledéssel indult, párhuzamosan a műtermi és a labormunka intenzívebbé válásával. Alapvetően szabadkézi-fotográfus, fénykerékpár-performer és képzőművész vagyok a kezdetektől. Manuálisan építem képeimet, az alapozástól a fényérzékeny rétegeken át a befejező gesztusokig. Az utóbbi évtizednek ezekhez a makacs szabadkézi gesztusaihoz léptem közelebb, így indult nálam a figuralitás elmaradása, előfeltételezve még az elengedhetetlen figyelemkoncentrációt.

Moholy-Nagy László és Kepes György munkássága hatással volt rád?

Persze, Moholy-Nagy képei abszolút, például a rácsos-babás képe, bár az speciel nem fotogram, de hatásában szinte az. A határterületek mindig is baromi izgalmasak voltak számomra. De a fotogram nyilván kikerülhetetlen annak, aki analóg fototechnikával foglalkozik, vagy aki járt már fotólaborban. Van is idevágóan egy mondásom: a fotogram olyan a fotográfiában, mint a barlangrajz a festészetben. Előkép, ösztön-megnyilvánulás.

A figurális alkotástól mostanra teljesen eltávolodtál?

Egyelőre nem érzek késztetést, hogy fényképeket készítsek, nemrég betűtésztát kezdtem használni napfénykontakthoz, ami talán radikálisabb verziója a fotogram-logikának. Nagyon izgalmas, ahogy a fotogram találkozik a Gutenberg-galaxis sorozatom darabjaival. Ennek a képi találkozásnak továbbfejlesztett változatai is láthatóak most Kecskeméten. Hogy aztán ez milyen figuralitásba fordul a későbbiekben, az kérdés. A betű mégiscsak egy konkrét jelentés, ami egy másik jelentéstartományról szól, egyelőre “kép szöveg nélkül” használom, betűtengerként, amibe kezdünk is manapság beleveszni.

Hogyan zajlik az alkotási folyamat nálad? Előbb a kép van meg a fejedben, vagy a koncepció, amin dolgozni szeretnél?

Ezek párhuzamosan tudnak létezni. Van, hogy bevillan egy kép, de olyan is van, hogy nem tudom, hogy ez a kép már exponálódott az elmémben. Ez a prés, ami maga az alkotási folyamat, a tudatos és ösztönös elemek szimbiózisa.

Olyan fotográfus vagyok, aki a képzőművészet felől érkezett. Festészeti iskolázottságom sokat segített az anyagismeretben, ugyanakkor a festészetet sosem éreztem elegendőnek, hiányzott belőle nekem a fotó ritmusa és drámája. A fotográfia anyagisága, szenzibilitása viszont kezdetektől fogva vonzott. Persze én is készítettem street fotókat, csendéleteket is, mint stúdiumokat. De tudtam, hogy sosem lesz belőlem fotóriporter, nekem a fotográfia anyagaiban kell elmélyülnöm. Pályafutásom kezdetén a laboráláshoz szükséges anyagokat nem lehetett “egyben” megkapni, így saját magam kevertem ki például a fotóemulziót. Volt ennek egy igazi, szép hőskora. Jártam ki a Telepes utcába, ahol úgynevezett “méregengedély” nélkül könyörögtem ki a vegyszereket. Vagy végigjártam a környék patikáit ezüstnitrátért, mert mindenhol csak egy kis adagot lehetett venni. És amikor ennyire nehéz az alapvető anyagokhoz hozzájutni, akkor azok nagyon becsessé válnak. Különböző anyagokat fényérzékenyíthettem, mámorított ez a teremtő gesztus. Ezt a hihetetlen izgalmas képteremtést a festészetben nem találtam meg.

A fotográfiáimban nem tudok biztosra menni, főleg, ha például keverten használok alapozókat és alapanyagokat. Ezt a játékot nem tudom a gyári szisztémában produkálni. Idáig eljutva gondoltam, én valahol mindig ezt kerestem, a fotóanyagok felhasználásával képzőművészetet hozzak létre, ahol a festészeti tudásom összeér a fotográfiaival.

Mennyi ideig készítesz elő egy-egy képet?

Maga az előkészítés, alapozás napokig-hetekig is tarthat, az expozíció általában egyszeri, de vannak munkáim, ahol többszörös a megvilágítás. Igen változatos a dinamika és a már említett dramaturgia.

Új-Delhiben születtél, hogyan került Indiába a családod?

Magyar szülők gyermekeként születtem Új-Delhiben, a szüleim ott dolgoztak. Életem első másfél évét töltöttem Indiában, és ott valahogy nagyon jött szembe a fény. Talán ez a körülmény meg is határozta a sorsomat. Aztán 8-9 évesen éltem még ott két évet, erről az időszakról már részletesebb emlékeim vannak.

Hogyan fordult az érdeklődésed a művészetek irányába?

Belső indíttatás, talán ez a legjobb kifejezés rá. Belemehetünk a részletekbe, de szinte végtelen történetként kapcsolódik a gyerekkor, kamaszkor éveihez. A későbbiekben is tartott az életemnek ez a fajta ritmusa, olykor a szüleimmel külföldön, olykor évekig nélkülük, aztán ismét velük itthon. Vagy a nagyszüleimnél, a nagynénémnél falun vagy épp egy diákotthonban Budapesten. Megéltem, mint édes, olykor túl édes helyzetet, ugyanakkor azt is, hogy lepasszolt gyerek vagyok. A művészet a kora gyermekkortól vigaszként volt jelen az életemben, így tudtam figyelmet és elismerést szerezni. Van is erre egy jó szó: szeretetkoldus.

Egy időben rendszeresen voltak performanszaid, ahol dinamós kerékpár segítségével hívtad elő a képeidet közönség előtt. Hogy született meg az ötlet?

A fénnyel való performatív játék először az Újlak csoport, konkrétan Ádám Zoltán meghívására, a Tűzoltó utcai helyszínen történt, még kerékpár nélkül. Diavetítővel vetítettem ki a negatívot a fényérzékenyített falfelületre – az egyik kedvenc táncpárosomról – de olyan vizes volt az elhagyott gyárépület, hogy sem kémiailag, sem fizikailag nem volt alkalmas a környezet, fekete mágiává lett a kép. (nevet) Viszont a performanszot a közönség nagyon élvezte. Utána volt egy kis csend, törtem a fejem, hogyan lehetne közönség előtt jól bemutatni, aztán megszületett a fénykerékpár gondolata.

Miért pont a kerékpárra esett a választásod?

A kerékpár az én generációmnak a szabadság szimbóluma volt, de talán azóta is minden generációnál megjelenik. Gyerekkoromban autója csak a kiváltságosoknak volt a városban, falun a tsz elnöknek, az orvosnak, esetleg az állatorvosnak. A távolsági buszon kívül maximum a fagyis jött be a faluba a kombi Trabantjával. Emlékszem, a falusi gyerekek üvöltve rohantak ki autót észlelve, és kiabálták, hogy “taxi, taxi”! Ez volt akkoriban a kocsik összefoglaló neve. Így nem csoda, hogy egy gyerek számára a kerékpár birtoklása tágította ki az életteret és a sebességet, fless volt. Ez az alapélmény megmaradt és később visszajött felnőtt koromban is, például amikor Perbálon laktunk.

Szemző Tibor barátom is – akinek velem ellentétben óriási színpadi tapasztalata is volt – bátorított is ebbe az irányba. 2005-ben volt az első nemzetközi bemutató a Pozsonyi FOTOFO fesztiválon, beindult a fénykerékpározás, a sikeres bemutatókra több százan jöttek el. A fénykerékpáros-performanszokon a nézők érezhették az egyediségét ennek az alkotói produkciónak.

Fotonoire néven terápiás fotókört vezettél 2011-től négy éven keresztül a Megálló Csoport Alapítványnál. Milyen módszertannal dolgoztál?

A terápiás közeg mindig egy működő közösséget feltételez. A fotó, nem azt mondom, hogy lényegtelen, de csak egy ürügy volt ebben az esetben. Arról szólt, hogy a drogos vagy alkoholista fiatal a fényképezőgép segítségével a figyelmét a külvilágra fordítja, és azáltal, hogy felemeli a gépet, kifelé kénytelen figyelni – már nem a betegségébe beleragadt gondolkodásában van benne. Ez így egy alapgesztus gyakorlása. Nem fotografálni akartam megtanítani őket, hanem viselkedni. Eljártunk galériákba, kiállításokra, elemeztük a látottakat, a készített képeket, beszélgettünk róluk. Ők figyelve és figyelmet kapva visszakerülhettek a társadalomba – mert egy drogos, egy alkoholista egyszerűen kizuhan, kiissza magát a társadalomból – és a terápiával élve új esélyt kaptak, ismét embernek érezhették magukat.

Hogyan érkezett a felkérés?

Életem egy korábbi szakaszán sok problémám volt az alkohollal. Amikor ezt megelégeltem – nem ilyen egyszerű volt –, több mint 25 évvel ezelőtt letettem a piát, és azóta életmisszióm lett a józanság, a józan élet tanulása. Ugye a szenvedélybetegség állandó munkával szüneteltethető. Mostanra egy ilyen józan életű szenvedélybeteg lettem. De a visszaesés lehetősége a szenvedélybetegeknél, így nálam is mindig fennáll. Az állandó visszaesés betegségének is mondják. A napi józanságomat kell megőriznem, a tegnapi józanságom ma már nem érvényes, ez is egy lényeges eleme az életvezetésemnek.

Akkor az tett hitelessé a többiek szemében, hogy neked is van ilyen élettapasztalatod.

Igen, ez nagyon lényeges volt, enélkül nem működött volna a terápia. És volt még egy fontos dolog, csak úgy vállaltam az egészet, hogy beköltözöm az épületbe.

Bentlakásos volt az intézmény?

Nem, a foglalkozások napközben zajlottak, de voltak többnapos közös programok is, túrák, kirándulások, ezeken én is részt vettem. Csak azzal a feltétellel vállaltam el a feladatot, ha a műtermemmel együtt beköltözhetek az alapítvány épületébe. Ha ott élhetek, ott dolgozhatok. Ezzel valósítottam meg a valódi nyitott műterem eszményét, ahová bármikor, bármelyik szenvedélybeteg betérhetett hozzám. Így az állandó jelenlétemmel egy valódi, együttműködésen alapuló kapcsolat valósulhatott meg a fiatalokkal. Részt vettem az alapítvány mindennapi munkájában is, le-lejártam a különféle szakcsoportokba, igy pl. a színház, zene csoportba is, benne éltem a közösségben.

Intenzív időszak lehetett. Hogyan tudtál alkotni mellette?

Például éjszaka. Emlékszem néhány hősies momentumra, vettem egy méteres gyerekkádat és ott az udvaron mostam ki a méteres képeket a deres éjszakában. A 2011-es bécsi kiállítás egy része is ilyen sajátos körülmények között készült. A prés néha elég jót produkál. Nagyon szerettem, amellett, hogy irtóztató energiákat vitt ki belőlem, de adott is, feltöltött. Intenzív volt, de csak teljes odaadással működött, ha rutinból csinálom az egészet, akkor nem lett volna hiteles.

A szakralitás, a képkészítés „mágiájának” gondolata rendszeresen megjelenik a műveidről szóló írásokban, úgy tűnik ez fontos számodra.

Ennek is van személyes gyökere. A szocializmusban ugye a hitélet, a szakralitás másféle szertartásosságokat favorizált. A szüleim úgynevezett klasszikus értékek mentén cseperedtek, aztán felnőtt korukban jött a ‘45 utáni világ, ami széttörte ezt a kulturális és szakrális folytonosságot. Próbáltak az új szisztémában létezni, de nem volt egyszerű, én mindig is éreztem ennek a dimenziónak a hiányát. Nem véletlenül hívom így: Szakrális labortér. Valahogy mindig is ezt a szakralitást kerestem, és a művészetben, a fotográfiában, az alkotásban találtam meg. Talán ez válik hangsúlyossá a Kettős én című képemben is. Szívből dolgozom, a saját megélt életem mozzanatait vizsgálva.

Tényleg? Ezt elsőre nem feltétlenül gondolnám a képeidről.

Abszolút.

Néhány munkád kapcsán örülnék, ha felfejtenénk a személyes szálakat. Komorné kézimunka műhelye, ez például honnan jött?

A Régiposta utcában, ahol a nagyszüleim laktak, volt az első emeleten a Komorné kézimunka műhelye. Ez is egy korai “imprinting”. Gyerekkoromban kettesével vettem a fokokat a lépcsőházban fel-le. Jöttem-mentem, állandóan ott volt szemközt a tábla, Komorné kézimunka műhelye. Az emlék beragadt. Hangzásának zeneisége, mint egy rövid vers, tökéletes kiállításcím.

A képeidben úgy vannak elrejtve személyes momentumok, hogy az a néző számára ne legyen fontos, elég, ha arról csak te tudsz?

A Kettős én című képnél látni vélem az egész 20. századot, vonzást és taszítást egyszerre. Vagy egy másik fotón, amin anyám és apám látható Szíriában, egy Bosra nevű kisvárosban. Egy ókori római színház színpadán állnak, én pedig fent a nézőtéren és egy 200 mm-es teleobjektívvel fotózom őket első gépemmel, egy Praktica Novával. 18 éves voltam, jóformán azt se tudtam, hogy mi az, hogy fényképezni. Nagyon látszik, hogy ők egy házaspár. Ez is egy terápiás alapkép számomra. Személyes, ha nem a szüleim lennének, talán le se fotóztam volna őket.

Hagyatékokból előkerült családi képekkel is dolgozol.

A talált képnek nagy jelentősége van, amikor azt mondom, hogy nem akarok többet exponálni, mert annyi fénykép készült már. Viszont képet közben meg szeretnék készíteni, alkotni, szóval ez egy igazi ellentmondás is így fotográfiával. Az én képeim sokszor ott kezdődnek, ahol másoké véget érnek. Megtörtént az expozíció, de számomra az érdekes, hogy mi lesz ebből a laborban? A továbbgondolás kinyitja ezeknek a képeknek a dimenzióit, aktualizálja a jelentést, nem tudok elbújni előlük, szembejönnek úton-útfélen.

Hogy értékeled eddigi munkásságodat?

25 éve a már említett terápiás helyzetben élek, évtizedek óta minden velem kapcsolatos dolgot újragondoltam, átértékeltem, és az alkotói folyamatban is érvényesítem a tapasztalatokat. Mindig is érdekes volt számomra, hogy a hozott anyagból, ami én vagyok, ez a biomassza, mit lehet ebből kihozni? Számos és folytatólagosan elkövetett tévedésem után próbálok több irányban jóvátételt gyakorolni. Mára úgy érzem, ha holnap netán eltávoznék, akkor alapvetően vállalható, ami utánam maradt. Megcsináltam, ami fontos volt. Meg tudtam válaszolni a szembejövő kérdéseket. Nem ment könnyen, és tudom, kicsit rejtélyesen is hangzik, de ez eddig így volt oké!