„Az arcfelismerő rendszer alkotótársként vett részt a folyamatban” – interjú Biró Dáviddal

Június elején nyílt meg Do you accept cookies? című egyéni kiállításod a Trapézban. Miért ez a kiállítás címe, hogyan kapcsolódnak a képeid a kiállítás címéhez?

A kiállítás témája az a technológiai környezet, amiben többek között az informatikai óriások nyíltan személyes adatokat gyűjtenek a felhasználóikról. Ezek az információk, az adatkereskedelem felpörgésének köszönhetően rendkívül értékesek, mondhatni az adat lett az új kőolaj. A kérdés viszont az, hogy a userek mennyire vannak tudatában ennek a folyamatnak, ha a felhasználói szerződéseket, adatfelhasználói figyelmeztetéseket, illetve a sütik elfogadásáról érkező értesítéseket szinte automatikusan átlépik? Ráadásul, amíg az online felületeken van lehetőségünk elutasítani a lekövetést, addig a köztérre telepített arcfelismerő rendszerek elől nem lehet elbújni. A bűnmegelőzés hívta életre ezeket az eszközöket, viszont nehéz megmondani, hogy mikor csúszhat át egy autoriter megfigyeléssé. Képeim célja feltérképezni a jelenkori rendszereink vakfoltjait, és megtalálni azt a mozgásteret, ami az algoritmus kikerülésére, az offline jelenlétre és a megújuló eszközeink révén létrehozott, kihívásokkal járó, de egészséges együttélésre kínál lehetőségeket.

Te mennyire vagy egyébként tudatos felhasználó? Elolvasol minden tájékoztatót, mielőtt jóváhagyod a cookie-kat?

Az utóbbi időben a sütiket nem fogadom el, kivéve, ha feltétlenül szükséges. A telefonom esetében pedig kifejezetten figyelmes vagyok, hogy bizonyos appoknak mihez adok hozzáférést. Korábban automatikusan mindent leokéztam, de a privacy policy-kat végigolvasva bizalmatlan lettem. Elsőre triviálisnak – akár paranoiának – tűnhet, hogy miért is probléma a folyamatos adatgyűjtés, viszont már számtalanszor szemtanúi lehettünk tömeges adatszivárgásoknak vagy az adatok jogtalan felhasználásának. Nyilván senki sem szeretné, hogy illetéktelen kezekbe kerüljenek bizalmas információk és jelszavak, viszont ez csak az egyik aspektusa a dolognak. A különböző okoseszközök és érzékelők egyre több területen képesek, akár fiziológiai szinten vizsgálni a felhasználót, ezáltal detektálni az érzelmi állapotunkat is.

Bizonyos esetekben csak a felhasználói tevékenységek vizsgálatából meglepően sok dolog visszafejthető, amit például egy okosóra pulzusmérésével kiegészítve egészen pontos kép alakítható ki aktuális állapotunkról. Ha pedig az algoritmusok ilyen jól kiismernek minket, ugyanilyen könnyű minket manipulálni és befolyásolni a viselkedésünket: termékek, szolgáltatások megvásárlására sarkallhatnak egy gyenge pillanatunkban vagy bizonyos cikkek ajánlásaival hatással lehetnek döntéseinkre.

Szerintem elsősorban az a cél, hogy az alapvető elvekkel és a megbízható forrásokkal legyünk tisztában, illetve a lehetőségek között megfelelően tudjunk tájékozódni. A mesterséges intelligencia előretörését nem egy robothadsereg megszállásaként kell vizionálni, ahogy a sci-fikben láthattuk, hanem egy láthatatlan rendszerként, ami észrevétlenül függővé és kiszolgáltatottá teszi felhasználóit.

A kiállításodon nem egyszerűen fotókat láthatunk a falon, az egész tárlat egy installáció. Hogyan jött a kiállítás látványvilága?

A kiállítás több szinten is a digitális látványvilágból, illetve az algoritmusok vizuális referenciáiból táplálkozik. Egyik legfontosabb a falra festett, úgynevezett Haar-jellemzők, azok a képi alapegységek, amik alapján az algoritmusok objektumokat vagy arcokat tudnak a fotón beazonosítani. Ezeknek a megismerésével tudtam felfedezni az arcfelismerő rendszerek működését, ezáltal ki is tudtam játszani azokat. Így a kiállításon látható képek azon a határvonalon mozognak, hogy mi az a látvány, ami az emberi, illetve a gépi percepció számára emberi arcként beazonosítható.

A fotók készítése során folyamatosan ellenőriztem, hogy a fényképezőgépem, illetve a telefonom kamerája mikor észlel a beállított kompozícióban arcot. Különös kísérlet volt ez, mert a korábbi sorozataim során előre eltervezett képeket építettem meg, ebben az esetben viszont egy arcfelismerő rendszer alkotótársként vett részt a folyamatban: akkor készült el egy kompozíció, amikor az is jóváhagyta.

Milyen érzés volt, hogy nem tudtál mindent kontroll alatt tartani? A munkafolyamat során mi volt számodra a legérdekesebb tapasztalat?

Eleinte bosszantó volt, de nem feltétlen a kontroll elvesztése miatt, hanem mert alig volt fogódzkodóm. Bizonyos esetben viszonylag könnyen, máskor kifejezetten nehezen sikerült megépíteni a detektálható kompozíciót. Rá kellett állítanom magam, hogy egy algoritmus logikája alapján gondolkozzak és építkezzek. Természetesen volt néhány alappillér, amit előre lefektettem, például, hogy a képeken érezhető legyen a kísérletező, munkafázis-szerű jelleg, ezáltal kihangsúlyozva a kép készítésének módját, de a végeredmény a fotózás közben dőlt el.

Próbáltam mindig más módszerrel tesztelni a rendszert, a stúdió padlója tele volt különböző méretű és alakú papírfecnivel, amit próbaszerűen illesztettem hozzá vagy vettem el a képből. Emiatt rengeteg kísérlet született, de sok esetben képileg nem voltam elégedett a végeredménnyel. Mindenesetre elmondhatom, hogy még mindig nem teljesen egyértelmű számomra, hogy mit keres az algoritmus, szóval van még lehetőség a tesztelésre.

Bizonyos képkeretek zöldre vannak festve a kiállításon. Mi volt ezzel a szándékod?

Csak némelyik fotó van zöld keretben, ezzel jelzem, hogy a kép készítése során arcot detektált a rendszer. A többi munka natúr fakeretbe van helyezve, így választom el egymástól a digitális és emberi érzékelést. Néhány képen pedig maga a munkafolyamat és az arc építőelemei kerülnek előtérbe. Nagyon különös, hogy amikor a tárlatvezetések során elmesélem ezt az adalékot, legtöbben a saját telefonjuk tudását teszik próbára, mintha bizonyságot szeretnének kapni arról, hogy még továbbra is az emberi képesség van előnyben. Valószínűleg egy kis ideig reményt és nyugalmat ad számunkra, hogy a gépi érzékelés még nincs azon a fejlettségi szinten, ahogy mi viszonyulunk az arc ábrázolásához és leljük örömünket egy-egy absztrakt emberi vonás megfejtésében.

Az előző kiállításod, a Front End is hasonló témákat érintett. Vizuális művészként miért tartod fontosnak, hogy ezekkel a témákkal, problémákkal foglalkozz?

A Front End egy sokkal általánosabb témát, többek között a digitalizációnak a vizuális érzékelésünkre való hatását mutatta be, addig a jelenlegi anyag egy sokkal konkrétabb kérdéskörre koncentrál. Ez a kiállítás kifejezetten és nyíltan politikai és etikai kérdéseket fejteget, illetve fogalmaz meg kritikát a technológiai cégekkel kapcsolatban.

Fontos arról gondolkoznunk, hogy a különböző technológiák előretörését milyen igények, érdekek és körülmények hívják életre. Az eszközeink, mint egy korlenyomat mindig arról árulkodnak, hogy mi a társadalmunk aktuális fejlettségi helyzete, gazdasági, szociális és szellemi szinten. Emiatt mindig is egy érdekes kiindulási pontja lesz a körülöttünk lévő tendenciák vizsgálatának.

Mik a további terveid, hol láthatjuk szeptember után a munkáidat?

Sajnos a járvány miatt kevés dologgal lehet biztosan előre tervezni. Viszont ezt a sorozatot mindenképp szeretném folytatni, pályázni vele és megmérettetni, mivel rengeteg olyan aspektusa van, amit még érdemes boncolgatni.