Menü

„Az univerzumomnak én vagyok a Napja” – interjú Puklus Péterrel

30 • 10 • 20A Fehér Vera

Puklus Péter, a személyes hangvételű fotográfiáiról ismert alkotó szeptemberben egészen új oldaláról mutatkozott meg a közönség számára: az Artkartell projectspace-ben nyílt festménykiállítása You told I had beautiful hands címmel.

0103

Enteriőrkép a You told I had beautiful hands című kiállításról. Fotó: Biró Dávid

0103

Balra Puklus Péter kiállításának címadó képe (You told I had beautiful hands), jobbra a Cunnilingus című festmény. Enteriőrfotó: Biró Dávid

0103

Enteriőrkép a You told I had beautiful hands című kiállításról. Fotó: Biró Dávid

A.F.V.

Ismerve korábbi munkásságodat, meglepő volt az Artkartell projectspace-ben lévő festménykiállításodról tudomást szerezni. Hogy kerültél a festészetbe?

P.P.

Én mindig is festő akartam lenni. Az, hogy művészettel szeretnék foglalkozni, egy nagyon régi álmom, ami már középiskolás korom körül kialakult bennem. Az érettségi után volt egy kis bizonytalanság, hogy fotó vagy képzőművészet irányba menjek, s végül az Iparművészeti Egyetemet választottam. Itt viszont a második év közepéig nem igazán kellett fotózni, így ezt a kezdeti időszakot végigfesthettem. A fotó szakon az első komoly kipakolásra is festményeket és rajzokat vittem, amiket sajnos visszautasítottak, így a következő nyári szünetben összecsomagoltam a vásznakat meg a festéket és elvittem haza a szüleimhez – azóta is ott vannak a padláson. Onnantól kezdve tényleg fotóznom kellett. Ez 2002-ben egy kicsit traumatikus döntés volt. Csak mostanában, 2018-ban tért vissza a kedvem festéshez. Először csak kisebb, később hatalmas vásznakat vettem. Az expresszív képeken nem gondolkodom túl sokat. Nagyon jól esik úgy alkotni, hogy belevesszek az alkotásba: piszkos a kezem, az arcom, a ruhám, jól esik megizzadni a nap végére és büdösnek lenni. Ilyenkor érzem, hogy tényleg dolgoztam.

A.F.V.

A fotó szakon az ecsetek elcsomagolása után tényleg csak fotóztál?

P.P.

Sosem sikerült csak az egyik vonalon maradni. Úgy tűnhetett, mintha a fotót választanám, de mindig a levegőben volt a festészet. Ennek talán érződik is a hatása a fényképeimen. Az egyetem után egy évre Párizsba költöztem ösztöndíjjal, új-média mesterképzésre. Ott szabadultam fel tökéletesen ebből az egy irányra koncentráló kötöttségből. Bejött a rajz, a videó, a mozgás, vetítések, drótok, papírszalag, tér. Abban a nyugat-európai kortárs szemléletben ráébredtem arra, hogyan lehet sokkal szabadabban létezni. Ebben a levegőben még azt a burkot is feloldottam, amit védekezésképpen magam köré építettem az egyetemi évek alatt.

A.F.V.

A Másfél méter a legkorábbi anyagod. Az is ekkor született?

P.P.

Igen, a Másfél méter a legkorábbi olyan projekt, ami le van zárva és könyv is lett belőle. Az eredeti címe más volt: Intim cím nélkül – ez volt a diplomamunkám 2005-ben. A teljes sorozat 2003 és 2009 között készült, majd 2012-ben jelent meg könyv formátumban. A párizsi tanulmányaim után nagy lendületet kaptam, így a végső verzióban a diplomamunkámból csak egy-két kép maradt.

0103

Enteriőrkép a You told I had beautiful hands című kiállításról. Fotó: Biró Dávid

0103

Puklus Péter: Self portrait as Santa-Claus, 2006, Nykarleby részlet a Másfél méter című sorozatból

0103

Puklus Péter: Build your house on the rock, 2016, New York, részlet a 'The Hero Mother - How to build a house' című sorozatból © Puklus Péter

0103

Puklus Péter: Theatre, részlet a The Epic Love Story of a Warrior című sorozatból, 2011-2016 © Puklus Péter

A.F.V.

Lehet analógiát vonni a festmények és a fotók között? 

P.P.

Én elsősorban művészként szeretem definiálni magam. Az egyes munkákat nézve nagyon fontos, hogy éppen milyen műfajhoz vagy médiumhoz nyúlok, de összességében, alkotó emberként ez a kérdés szinte irreleváns, nincsenek ilyen műfaji határok. A diplomám szerint vizuális kommunikáció tervező-művész vagyok, a fotográfia pedig egy zárójelben lévő titulus.

Elsősorban egy gondolatot akarok továbbítani. Ha van valami, amit szeretnék kifejezni magamból, megismertetni másokkal, ahhoz megkeresem a legmegfelelőbb eszközt, ami a fotón túl lehet akár fényinstalláció, fényfestés vagy graffiti, rajzok, és így tovább. A visszatérés a festészetbe részemről ezzel a kiállítással történt meg. Valójában ebben a gondolatkörben, amit a You told I had beautiful hands képvisel, a fotográfia egy kicsit kevés is lett volna, ezért olyan műfaji eszközt kerestem, ami jobban ki tudja fejezni a megjelenő érzelmeket, súlyokat, s ezzel jobban tudok operálni. A nagyméretű rajzokban és festményekben találtam meg a dinamikus gesztusokra lehetőséget és teret adó helyzeteket.

A.F.V.

Miért kevés?

P.P.

Az én nézőpontomból a fotográfia bizonyos gondolatköröket már nem tud megfelelően közvetíteni. Mert a fotográfia végső soron mindig is leíró, mindig is dokumentarista. A lencse előtt lejátszódó helyzet dokumentarista módon kerül a fényérzékeny felületre, majd a papírra. Azon túl, hogy persze nagyon sok érzelmet tud közvetíteni, én most mégis úgy érzem, hogy eljutottam egy olyan szintre, ahol még több érzelmet, konfliktust, tragédiát, örömöt, traumát és felszabadultságot akarok ábrázolni egyszerre. Rajzzal vagy festménnyel már önmagában véve is sokkal több konfliktust lehet felvetni, több érzelmet és több energiát lehet átadni, mint fotóval. Én most egy olyan pontra jutottam, ahol ezt felismertem és elkezdtem használni egy nem absztrakt, de nem is realista, expresszív és figurális formában.

A.F.V.

A festménykiállítás a személyes fotográfia vonalától visszahúzódás vagy kinyílás inkább? Esetleg egy másik valóság?

P.P.

Ugyanaz a valóság folytatódik és inkább elmélyül. A személyes ívű vagy mondanivalójú fotográfiai munkáim mellett ez egy még személyesebb vonal. Ezeken a képeken én vagyok. Vannak kísérleteim arra, hogy az ennyire személyes dolgokat fotóban is bemutassam. Konkrétan azokat a mozzanatokat, amik az én közvetlen környezetemben – ha akarom, akkor igazán a másfél méteres körön belül – történnek. Azért mutatom meg mindezt inkább festményekben, mert a fotóban valahogy sokkal tolakodóbb, illetlenebb lenne. Nem a kispolgári ember beszél belőlem, hanem inkább az energiaátadásról van szó. A legtöbb képen látható kuszaság az intim helyzetekben megélt kuszaságot ábrázolja, ami nehezen leképezhető egy fényképezőgéppel. A helyzet mögött, közben, előtt és után megjelenő érzések többrétegűsége adja meg a lehetőséget arra, hogy szintén többrétegű festménysorozat készüljön el.

A.F.V.

Több idő fér bele egy festménybe, mint egy fotóba?

P.P.

Ez abszolút így van és ez a nagyon nagy felfedezés számomra. Egy kicsit úgy kell ezt elképzelni, mintha a szememmel, az agyammal és az emlékezőtehetségemmel fotóztam volna. És az ezekből készült kollázs került a vászonra.

A visszatérés a festészetbe részemről ezzel a kiállítással történt meg. Valójában ebben a gondolatkörben, amit a You told I had beautiful hands képvisel, a fotográfia egy kicsit kevés is lett volna, ezért olyan műfaji eszközt kerestem, ami jobban ki tudja fejezni a megjelenő érzelmeket, súlyokat, s ezzel jobban tudok operálni. A nagyméretű rajzokban és festményekben találtam meg a dinamikus gesztusokra lehetőséget és teret adó helyzeteket.

0103

Puklus Péter: Puklus Péter a karrierista pozőr című alkotása. Fotó: Biró Dávid

0103

Enteriőrkép a You told I had beautiful hands című kiállításról. Fotó: Biró Dávid

0103

Enteriőrkép a You told I had beautiful hands című kiállításról. Fotó: Biró Dávid

A.F.V.

A You told I had beautiful hands nagyméretű festményei és a rajzok szexuális tematikája mellett a kiállításon egy humoros szál is felvetődik a Puklus Péter, a karrierista pozőr című képpel.

P.P.

Az a kép nem véletlenül került oda, mintegy lábjegyzetként működik. Lehetőséget biztosít a látogatók számára, hogy feljogosítva érezzék magukat arra, hogy a kiállítást ne vegyék teljesen komolyan. Hogy merjenek lazábban hozzáállni, hogy van másik nézőpont is, mint amit elsőre gondolnánk. Vagy hogy a hűvös, tradicionális kiállítási mód csak az egyik rétege az olvashatóságnak. Azt szeretném, hogy a néző a saját gondolatait merje bevonni a kiállításon történő asszociációba.

Nagyon sok füzetem van, amibe rajzolok. Ezen a kiállításon nem látható, de talán a sorszámozásból kiderül, hogy egy-egy motívum több százszor kerül lerajzolásra. Van 50 vagy 100 füzet, amiből a munka során rengeteg ki van nyitva előttem. Végigrajzolom az összesbe ugyanazt a motívumot, sorszámozom, majd megvárom, hogy megszáradjon. Majd lapozok egyet minden füzeten, és még egyszer végigmegyek rajtuk. Majd még egyszer és még egyszer. A Puklus Péter, a karrierista pozőr című kép egy könyv borítóján van, a könyv címe Hans Ulrich Obrist: Ways of Curating. A könyv belseje is tele van rajzokkal. Közben ez egy jelentőségteljes könyv, mondhatni egy művészeti biblia a kortárs művészet kiállításcsinálói számára, s mindenképpen kulcsirodalom a kortárs szemléletben. Ezért ez a kép kiszólás és önirónia egyszerre.

A.F.V.

Milyen a kiállítás fogadtatása?

P.P.

Szerintem nem adtam okot arra a kérdésre, hogy befejeztem-e a fotózást, pedig volt olyan, aki többször is megkérdezte ezt a megnyitón. Lehet, hogy most más eszközökkel, más anyagokra van felhordva az üzenet, de lényegi váltás nem történt. Sokat vitatott és szerintem végtelenül unalmas kérdés, hogy a fotográfia művészet-e, illetve, hogy a festészet a művészet csimborasszója. És hogy jön a fotós ahhoz, hogy fessen? Ezek provinciális kérdések, amiken szeretnék felülemelkedni. A többlábúság arra ad lehetőséget, hogy a test súlypontját tudd váltogatni. Nem az egyiknek a súlya alól kell menekülni, hanem hol az egyikből, hol a másikból szüretelni. Az ember nem tudja egész évben szüretelni az epret a kertből, mert nem terem. Úgy jó, ha ezek a dolgok időnként megpihennek.

A.F.V.

Ezzel párhuzamosan dolgozol most fotósorozaton?

P.P.

Igen. Miközben készültek a festmények, készült egy új fotósorozat is, amiben bizonyos motívumok vagy gondolatok között sok az áthajlás. Ez az új munka markánsan különbözik sokmindentől, amit eddig csináltam, miközben mégis nagyon sok ponton tud hozzá kapcsolódni.

A.F.V.

Amilyen tanulságokra most a festészetben jutsz, befolyásolja a fotográfiai vonalat is?

P.P.

Igen. Az összefüggések erősítik egymást, pozitívan hatnak egymásra. A befektetett energiák visszatérülnek, egy dolog több helyen tud termelni.

0103

Enteriőrkép a You told I had beautiful hands című kiállításról. Fotó: Biró Dávid

0103

Puklus Péter: Family portrait (Four bedposts), 2016, New York, részlet a 'The Hero Mother - How to build a house' című sorozatból © Puklus Péter

0103

Puklus Péter: Family portrait, 2016, New York, részlet a 'The Hero Mother - How to build a house' című sorozatból © Puklus Péter

0103

Puklus Péter: Modelling for the monument sybolising the hero mother, 2018, Budapest, részlet a 'The Hero Mother - How to build a house' című sorozatból © Puklus Péter

A.F.V.

Mi az a konceptuális ív, ami a Másfél métertől indul és máig tart? Te hogy fogalmaznád ezt meg?

P.P.

Talán a legfontosabb az egészben az „én”. Felismerni, használni, bemutatni azt, hogy a gondolkodásom és a gondolataim középpontjában én vagyok. Szerénytelenül hangzik, de közben ez egy felismerés, hogy az én univerzumomnak én vagyok a Napja. Van ebben egy folyamatos önvizsgálat, amibe nagyon sok ponton belelátszódik a külvilág, amire reflektálok. Minden egyes projekt, amivel foglalkozom, az egy történet, amit elmesélek, miközben a projektek sorozata is egy történet. Ami a képeken van az sok esetben valójában ürügy arra, hogy tudjam csinálni azt, amit szeretek. Egy-egy jól körülhatárolható témakört forgatok, boncolgatok, nézőpontokat váltok. Erre már az ókori görögök is rájöttek: minden történetben szerepel a születés, a szerelem és a halál hármasából legalább kettő.

A.F.V.

Mi lehet annak az oka, hogy az ember önmagát választja témául?

P.P.

Én erről a pszichológusomat kérdeztem meg és válaszolt is. Szerinte a nagyszüleink generációja számára a háborús időkben egy falat kenyér valóban az élet és halál közötti különbséget jelentette. Kevés olyannal tudtak foglalkozni, amivel ők saját maguk szerettek volna. Ez a trauma az egész életüket végigkíséri és az utódaikra is hatással van. A szüleink generációja, az „addig fel nem állsz az asztaltól, amíg meg nem etted” hangulattal ugyanennek a traumának a következménye. Nem egy jóléti gazdaságra utal. Mi vagyunk az első olyan generáció, akik már két lépés távolságra vannak a háborútól és akikhez nem csorog át az egzisztenciális létezés súlya, problematikája. Sokkal több időnk és lehetőségünk van önmagunkkal foglalkozni, a saját érzéseinkre, jólétünkre figyelni.

A.F.V.

A személyes tér megmutatásáról van konszenzus a családodban? Arról, hogy mi az, amit lehet és mi az, amit nem?

P.P.

Általában minden átmegy egy előzetes szűrőn és van egy rutin ebben. De van ebben paradoxon is, mert miközben a hozzám legközelebb állók legszemélyesebb terét megmutatom, nagyon vigyázok a privát szférájukra, a személyes védelmükre.

A.F.V.

Vannak személyes üzenetek vagy rejtvények a képeidben?

P.P.

Tele van ilyen játékos dolgokkal, persze, de ez nem publikus, felesleges lenne. A humor segít fenntartani az érdeklődést és a jókedvet, hogy ne vegyem annyira komolyan magamat sokszor. Olyan is lehet, hogy nincs konkrét privát üzenet, de a befogadó úgy látja, mintha lenne – mert én egyértelműen felkínálom azt a lehetőséget, hogy használja bátran a saját tudását, tapasztalatait, kérdéseit az értelmezési tartományban. Ezért olyan történeteket fog behozni, amiket meg én nem ismerhetek, és innentől ez a néző útja, nézőpontja.