Tudatos mintázatok és a véletlenszerűség – interjú Dobos Tamással

Dobos Tamás fotográfussal, operatőrrel a Fotóhónap 2020 programsorozat keretében a Faur Zsófi Galériában megrendezett „W” című tárlata kapcsán Mészáros Flóra művészettörténész beszélgetett.

Annak idején, mikor a fotóművészetről váltottál/nyitottál az operatőri irányba, felmerült kérdésként, hogy filmes munkáidat jellemzi-e egy képszerű hatás, statikusság. Ezzel szemben a mostani fotós szériád nagyon mozgékony lett, szinte filmszerű, mintha most már az operatőri gondolkodásod hatna a fotós aktivitásodra. Szerinted létezik oda-vissza működő kölcsönhatás és külön lehet-e választani a kettőt?

Mióta túl vagyok pár nagyjátékfilmen és intenzíven dolgozom operatőrként, érzem azt, hogy a fotóim „állószerűsége” szó szerint kimozdul.  Ha az ember szemben áll a mostani képeimmel, akkor azok valóban beindítanak egy filmszerű hatást, hiszen az agy a tükröződést mozgókép jelleggel kezeli. A fent említett kölcsönhatás kiaknázása mégsem tudatos, hanem, ahogy én változom, úgy változik a fotográfiám is.

Számomra az a legszembetűnőbb, hogy korábbi fotós munkáidat nagyon erős portréközpontúság jellemzi, ez a mostani sorozaton feloldódni látszik; nem is igazán az ábrázolt személyek, sokkal inkább a létezésük, hozzájuk fűződő viszonyod az érdekes. Akkor itt is változik a fotográfiád, ahogy te magad is?

Ennél a képsorozatnál a figurák által létrejött mintázatok és a minták mozgása fogott meg, miközben mégsem tudok személyiség-független műveket kreálni, sohasem a mintázat önmagában megjelenő esztétikuma köt le. Kezdetektől az foglalkoztat, miként tudom esszenciává sűríteni azt a pillanatot, amely egyszerre szól az emberről és rólam. Ez egy útkeresés, amely évről-évre formálódik és az aktuális munkámra adott válasznak mindig érezhető a lenyomata, például most az új filmemé (Nagy Dénes magyar-francia-lett-német koprodukciója), ahol rendkívül sok közelit kellett fényképezzek.

Vagyis a filmmel szemben a fotózásban el kellett távolodj magától az embertől?

Pontosan. A filmmel ellentétben egy fotón nagyon sűrű élményként élném meg, ha ott is magam előtt látnék egy nagyon közeli arcot, méghozzá duplikálva, ez együtt már melankolikussá, tömörré válna. Ez a jelenség viszont másképpen működik bennem, ha távolodom. Így kezdett el foglalkoztatni az, hogy milyen, amikor a befogadó egy fotót eltérő távolságokból érzékel. Rájöttem, hogy egy mintázatra kellene építenem, amely rávezeti a nézőt, hogy közelebb menjen, úgy, hogy meg is találhassa majd a portrét, a személyiséget is a művemben, mint ahogy a korábbi képeimben.

A szemlélőnek sokkal nagyobb szerepet adsz, mint az eddigiekben, az ő optikai látása-tudása, közeledése-távolodása nélkül nem történhet meg a mű értelmezése, teljes feldolgozása.

Korábban megfigyeltem, hogy a néző számára létezik egy kétméteres távolság, amiben kényelmesen érzi magát, és nem kell, hogy bevonja magát a képbe. Ritka eset, hogy a befogadó közel menjen és a kép részleteit felfedezze. Ezért a mintázat egy másik rétege, hogy úgy teszek, mintha behúznám a nézőt egy zsinóron keresztül, hogy jöjjön közelebb, értse meg a kép működését, lényegét, mert az érzékelése, mozgása nélkül a fotó valóban nem nyer értelmet.

Szinte direkt kiszakítod a látogatót a valós idejéből, a külső ingerek uralta világban „kénytelen” a fotó realitásában időt tölteni, megállni és koncentrálni.

Ez teljesen tudatos volt. A kiállításon nincs sok kép, mégis az az egyik tapasztalatom, hogy az emberek sokat időznek a fotók előtt, és ezzel gyakorlatilag működőképes a kísérletem, amelynek még csak a legelején járok. Felmerülhet kérdésként, hogyha ezen az úton haladok tovább, akkor miképpen kerülhetem el, hogy ne ismétlődést lássunk. Úgy vélem, egy vizuális jelenséget tovább lehet csiszolni, ezért most csak egy finom kulcsot adtam a nézőnek és rajta múlik, hogy belép-e a kapun és később majd újabbakon.

Említetted, hogy ez a sorozat rólad is szól. Most milyen belső változás társítható ehhez a tárlathoz?

Beszélgettem a kiállítást megnyitó jó barátommal, a fotográfus, művészetterapeuta Hossala Tamással, és neki meséltem, hogy ez a sorozat, s a mögötte megbúvó egész folyamat olyan érzelmi folyamatok letapadása, ún. lélekutak bejárása, amelyeken nemrégiben végigmentem. Mindig is a gyermekkoromban rögzített képeket próbálom „kidolgozni” magamból, de ezek lelkileg néha olyan sűrűek és fájdalmasak tudnak lenni, hogy vizuálisan távolról kell őket szemléljem. Itt, ahogy meséltem róla, a tükröződés késztet egyfajta távolodásra. Érdekelt az is, hogy miként tudok megteremteni egy olyan egyensúlyt, amely a természet állandó eleme. Meg akartam tudni, hogy miként változik meg egy személyiség, egy karakter, ha letükrözöd, mit adhat egymásnak a bal oldal és a jobb oldal, képesek-e egymással kommunikálni?

Neked mit jelent az egyensúly?

Ha valami szimmetrikussá válik, akkor harmóniát, egyensúlyt, és ez bennem biztonságérzetet teremt. A szerialitás, a ritmikusság emellett mindig zeneiséget ébreszt bennem, az erre való utalást is fontosnak érzem. Egy pszichológussal beszélgettem annak kapcsán, hogy mik azok a letapadások a felnőttkorban, amelyek folyamatosan visszatérnek. S erre reagálta, hogy például a gyermekek számára a visszatérő, ismétlődő motívumok, viselkedésformák biztonságot, melegséget nyújtanak. Számomra is úgy működik ez, hogy tudatosan keresem a ritmust, újrakreálom a gyermeki lét melegét, ami egyfajta önismereti tréningként operál.

Talán emiatt is a mintázataid sokszor elrugaszkodnak a valóságtól, szinte absztrahálódnak…

Ez is benne van ebben a kísérletezésben, mint lehetséges útirány, de nem akarom eltörölni a figurális elemeket, mert a felismerhetőségre törekszem. A tevékenységem, vagy egy-egy képem szavakból áll és a cél, hogy egy mondattá álljon össze, vagyis pici egységekből születik meg az egész, és az absztrakció abszolút munkál ezekben a fotókban, egy szóként működik. Ugyanakkor az absztrakció abban is visszaköszön, hogy a véletlen ismétlődik a fotóimon.

Fontos számodra ez a spontaneitás?  

Nagyon szeretem azt a helyzetet, amikor a képek meglepnek, és erre reagálnom kell. Azért is tudok sok rendezővel együtt dolgozni, mert ha hirtelen reakciót kívánó feladattal találjuk magunkat szemben, akkor ezeket automatikusan bevállalom, és vizuális válaszokkal állok elő.  Bogdán Árpád Genezis című filmjében vagy az említett Nagy Dénes-féle, Závada Pál Természetes fény című írásából készített nemzetközi munkámban is amatőr színészekkel dolgozunk, és ez pont az a mezsgye, amikor a fent említett metódushoz kellett nyúljak. Ebben az esetben a színészek nem megszokott reagálása, mozgása, játéka azonnali rögzítést és koncentrációt, elsődlegesen maximális jelenlétet igényelt, amit én kifejezetten élvezek, nem idegen vagy megterhelő számomra.

Filmes munkáidnál olyan rendezőkkel dolgoztál, mint Pálfi György, Bogdán Árpád, Szász János, Mundruczó Kornél, Milcho Manchevski, mégis egységesen érezhető a Dobos Tamás-féle kézjegy. A vizualitásban vajon mennyire tud belépni a véletlen, és hogyan tudod megőrizni a saját elképzelésed és egyben az övékét is? 

Ez egy nagyon erős kommunikációt kíván meg rendező és operatőr között. A vizualitást ugyanakkor a legjobban a világítás határozza meg, ami nálam a természetes fény használata révén elég karakteresen működik, amivel túlnyomóan dolgozom. Nehéz a folyamatosan változó fénynél ‒ amely szintén véletlenszerűen működik ‒ elérni egy, akár hat órán keresztül tartó konstans fényhangulatot, éppen ezért ennek léte már rögtön egy erős, egyedi vizuális megközelítést feltételez. Fabricius Gáborral készítek most egy filmet, aminek dokumentumfilmszerű hatást szerettünk volna kölcsönözni és egy analóg kamerával, illetve olyan modern filmes technológiákkal éltünk, amelyek révén a külső fények lágyságát, kevés lámpával lehetett fokozni, úgyhogy a végén az is a természetes fény effektusát eredményezte.

A fotózásban is a meglepetés erejét keresed?

Sokat beszéltem már az üvegnegatív nyújtotta lehetőségekről, amely nemcsak az időbeliséget változtatja meg, de fontos kiemelni, hogy ez pont azért foglalkoztat a kezdetek óta, mert az öntési formákból olyan hibák, olyan ismétlődések, olyan véletlenszerű absztrakció keletkezhet, amelyre én sem számítok. Az egyik legizgalmasabb része a munkámnak, hogy tudom, mit fotóztam le és mégis egy kicsit más eredmény születik, hiszen az üvegnegatívval magammal viszem a táskámban a véletlent és a meglepetést. Szükségem van erre, hogy elkerüljem a pepecs munkát és felpumpáljam az érzelmeimet.

Számtalan összművészeti projekten, komplexen tervezett díszletszerű terekben dolgoztál, míg a Faur Zsófi Galéria egy white cube hatású, kirakatszerű, nagy galériatér. Meglepett a végső eredmény?

Mindkettőnek abszolút van létjogosultsága és a legjobb kombináció az, hogyha mindkét bemutatóra sor kerülhet. A Faur Zsófi Galériában a képeim szériaként és egyesével is létezhetnek, továbbá a kellő percepció is adott. Bár ez az intézmény egy kereskedelmi galéria, de nekem soha nem a képek eladása a fő célom, a művek megszületése érdekel, és az, hogy elérjenek a nézőhöz.

Abban esetleg gondolkodtál, hogy az operatőri munkáid a fotós alkotásokkal együtt állítsd ki?

Egyfelől félnék, hogy a mozgókép a fotók csendességét megszüntetné. Másfelől a film meg tud teremteni egy olyan pillanatot, hogy kiszakítson, és így együtt is működhet a kettő. Semmiképpen sem szeretném, ha a biztonságkeresésem kísérletezések nélküli utakon csapódna le.