„Mi lenne, ha…?” – beszélgetés Kudász Gábor Arionnal és Kudász Emma Johannával

Arion, milyen háttere volt a külföldi utazásotoknak?

Még 2012-ben, a nyár végén egy hónapra Lőrinc (Momó) fiammal kimentünk Finnországba. Ott napról napra ismétlődő ciklust jártunk be: este olvastam neki egy mesét, másnapra talán abból kiindulva álmodik valamit, reggel elmeséli, napközben mondjuk megépítjük, amit álmodott, ebből az élményből estére kerekedhet egy mese, és így tovább. Ő folyamatosan rajzolt, így keletkezett egy olyan közös sorozatunk, aminek a fele fotó, a fele rajz. Hatéves kor táján elérkezik a világra nyitás pillanata, amikor a korábbi családi burok szétporlad. A kirándulás tanulsága, hogy a fiammal az volt az utolsó olyan időszak, amikor ebben a burokban még együtt lehettünk. Amikor hazajöttünk, Emma 4 volt, de már elég nagy ahhoz, hogy érzékelje, hogy valamiből kimaradt.

Mert minden utazásnál valahogy szóba jött Finnország.

Miért vannak az installációban eltakarva bizonyos képek?

Amit Helsinkiben már kiállítottunk, azt nem akartuk itt is. 

A Mynä-Mynä-Maa, egy kiüresedett öregek otthonából lett művésztelep...

Emma, volt olyan kép, amit te találtál ki és édesapád segítségével valósult meg, vagy alapvetően inkább fordítva dolgoztatok? 

Volt olyan, hogy én mozogtam, táncoltam és apa azt mondta, hogy ezt fotózzuk le. Apának van egy rajzfüzete, abba rajzolta a terveit és sokszor azt fotóztuk.

Több képre én csak rátaláltam és bevettük a sorozatba.

A képek nagy része megrendezett?

Valójában mindegyik az, és még van néhány átalakított.

Illetve vannak olyan képek is, amelyeken a szomszédaink is megjelennek. 

Amikor elindultunk, én még nem tudtam, hogy mi lesz a sztori. Azt tudtam csak, hogy Emma táncol: tehát ha Momóval rajzoltunk és Emma táncol, akkor most a tánc irányába indulhatnánk. A megérkezésünkkor Emma elő is adott egy táncot a teheneknek, és az elején volt néhány hasonló helyzet, de utána más irányba haladtak a dolgok.

A golyópályás kép például hogyan született?

Emma iskolába járt, ezért az esték úgy teltek, hogy házi feladatozott, én meg azon törtem a fejem, hogy hogyan lehetne közös élménnyé tenni a tanulást Finnországban. Például a nevezetes szögeket. A pálya történetesen technika órára készült, hetekig gyűjtöttünk WC-papír gurigákat. A címe Mind Game Over, amivel a manipulálhatóságára utalunk.

Mondhatjuk, hogy a hetedik osztály tematikája vezetett benneteket a képekhez?

Nekem ez a két hónap azt az értékes időt jelentette, amit az iskola elvesz a kettőnk kapcsolatából. Persze, ha tényleg így kellene iskolába járni tizennéhány éven keresztül, hogy én tanítok mindent, akkor végül idegroncsok lennénk, de ebben a dózisban      inspiráló volt. Kénytelenek voltunk kitalálni, hogy hogyan tudjuk a legtöbbet kihozni egymásból.

Igen, csináltunk egy óriási körzőt a művésztelep faműhelyében, azzal rajzoltam az aszfaltra.

Sakktáblát is csináltunk közösen.

Nem, apa beelőzött, nem várt meg vele (nevet).

De voltak közösen elkészített dolgok. Amikor elkészült az oktatási segédeszköz, Emmával kivonultunk az útra, és a betonon, a nagy ritkán arra járó autók között kiszerkesztettük a nevezetes szögeket.

Van közös képetek is?

Van. A művésztelepen először én voltam művészként kezelve, és voltak kedd délutánonként...

Szerintem szerdánként...

Szerdánként? ...voltak közös vacsorák a többi művésszel.

...meg ebédek, meg reggelik, meg mindig más.

Itt mindenki arról beszélt, hogy ki, min dolgozik. Elmondtam, hogy Emma táncol, én meg fotózom őt, de nehéz volt abból kilépni, hogy én a művész vagyok, Emma pedig a modell vagy a lányom, aki elkísért. Valójában a mai napig nehéz elengedni, vagy megélni, hogy a mű közös és ketten egyenlően osztozunk rajta. Az egyik ilyen telepi beszélgetésen Oksana Kazmina művésztársunk visszakérdezett, hogy én miért akarom, hogy Emma csinálja, amit én mondok, és miért nem fordítva: én mozdulok el Emma felé? Van egy kép, ahol ketten ülünk egy kórházi ágyon, olyan pizsamákban, amiket Emma szerzett be – ez az a kép számomra, amiben inkább Emma mutatott irányt.

Én tudtam, hogy ebből lesz egy jó dolog.

Tudni tudtad, de tervszerűen tudtad? Ezt a kérdést még sosem tettem fel.

Nem is értem, hogy mit kérdezel. Igen. (nevet)

Nekem például nem. Az utolsó hétig tartott, hogy végig azt hittem, hogy ebből nem lesz semmi és rossz művész vagyok, rossz apa vagyok...

Én végig éreztem, hogy ez jó lesz, pedig apa mondta, hogy nem lesz elég jó.

De a vége felé már azon is kellett gondolkodni, hogy hogyan fogunk hazamenni, hiszen az egyhetes utazás is fárasztó. Nyomasztott ez és az iskola is. 

Odafelé még úgy volt, hogy én majd kézben tartom a gyeplőt (Emma nevet), visszafelé pedig, ahogy közeledett a vége, rá kellett jönnöm, hogy le kell mondanom egy csomó saját elképzelésről, és Emma lelkét is számításba kell venni. Fájdalmas lelkiismereti kérdés volt végül, hogy Emma akaratára vajon figyeltem-e eléggé. 

Végső soron az érzelmi viszontagságok mégiscsak közelebb hoztak benneteket, nem?

Szerintem igen, utólag nagyon jó volt.

Arion, az apa-fiú és apa-lánya kapcsolat között lehet-e párhuzamot vonni? Miben más a kettő? Mindkettőből készítettél már olyan projektet, aminek van lelkiismereti háttere. 

Ami a fiammal készült, az egy teljesen más anyag. Egyébként én magam következetesen ugyanazokat a hibákat követtem el az út során: hisztiztem, a fiammal és a lányommal is, ugyanazokon az apróságokon akadtam ki. Viszont annak ellenére, hogy Emmának elég kemény akarata van és határozott lány, valahogy mégis törékenyebbnek tűnik. Ha mondjuk napközben valami nem úgy alakult, az sokkal nagyobb lelki vívódást vagy lecsapódást okozott estére. Mélyebb és hosszabban elnyúló hullámokat vetett egy-egy konfliktus. 

A lányos kapcsolat érzelmi háttere hullámosabb?

Sokkal hullámosabb.